Remek „climbing game”, vagyis olyan, már-már klasszikus kártyajáték, (aminek itthon talán a Mocsár a legismertebb verziója) amelyben bár elvisszük az ütéseket ("ütésvivős" lehetne), de nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett ütésekről, ugyanis nem feltétlenül mindenki rak bele ugyanannyi lapot, és akár több körön keresztül is rakhatjuk be a lent lévő kártyát vagy kártyakombinációkat ütő erősebb lapokat vagy kártyakombinációkat, amíg mindenki más nem passzol (vagy esetleg, mint a mocsárban, bomba nem érkezik). Mindebből ráadásul páros a játék (alapvetően négyszemélyes; minden más szabály csak erőltetett csinálmány a dobozban), és a korai, kockázatos, de sokat érő „tichu” és „nagy tichu” bemondásokon felül négy különleges lap is megbolondítja a játékot. Elsőre talán enyhén összetettnek tűnő szabályok, de amint mindenki tisztában van velük, remek, remek játék – amely komoly függőséget is tud okozni!

Kissé elfogult vagyok ezzel a játékkal, mert ugyancsak kétszer vittem eddig végig, viszont számtalan órát elszórakoztam vele, és nagyon sokszor nekiugrottam elölről. (Ami azt illeti, egy ideje már fontolgatom, hogy újra előveszem. :))
A történet mai szemmel már persze nem egy nagy szám, szokásos bosszú/mentsük meg a világot sztori, de valahogy az egésznek van egy megkapó hangulata. Na meg a világ sem a szokásos fantasy, hanem sci-fi, igaz, némi fantasys beütéssel.
Ami a technikai megvalósítást illeti, 87-es játékhoz képest nagyon a toppon van. Az ellenfelek nagyon szépen animáltak, a labirintusok pedig 3D-sek (sok sikert az el nem tévedéshez), szóval igazán kitettek magukért a Segások.