Tichu (1991)

Még csak pár kört próbáltam. Keresem hozzá a társaságot alapvetően. Kicsit korlátolt ez a négy fős és ennyi. Viszont jó, okos kártyajáték, amit szeretek.
Az alapszabályok nem bonyolultak azt hiszi az ember elsőre, de aztán jössz, hogy nem könnyű jól csinálni, nyerni. Kell hozzá a rutin. Szóval ezért is nehéz szerintem rávenni valakit elsőre, kell gyakorolni.
Én várom, hogy tudjak majd vele többet játszani. Szerintem jó lesz.

A kártyajátékok koronázatlan császára. Van értelme újra kártyázni, és élvezem.

Remek „climbing game”, vagyis olyan, már-már klasszikus kártyajáték, (aminek itthon talán a Mocsár a legismertebb verziója) amelyben bár elvisszük az ütéseket ("ütésvivős" lehetne), de nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett ütésekről, ugyanis nem feltétlenül mindenki rak bele ugyanannyi lapot, és akár több körön keresztül is rakhatjuk be a lent lévő kártyát vagy kártyakombinációkat ütő erősebb lapokat vagy kártyakombinációkat, amíg mindenki más nem passzol (vagy esetleg, mint a mocsárban, bomba nem érkezik). Mindebből ráadásul páros a játék (alapvetően négyszemélyes; minden más szabály csak erőltetett csinálmány a dobozban), és a korai, kockázatos, de sokat érő „tichu” és „nagy tichu” bemondásokon felül négy különleges lap is megbolondítja a játékot. Elsőre talán enyhén összetettnek tűnő szabályok, de amint mindenki tisztában van velük, remek, remek játék – amely komoly függőséget is tud okozni!

Egy leosztás alatt ebben a játékban van a legtöbb érzelmi hullámzás, lap átminősítés, stratégia váltás:
Így jó.. nem inkább úgy jó…
Bemondjam vagy
ne mondjam… Tegyem, ne tegyem…
Már az ajándékozás sem egyszerű és akkor még egy lapot sem játszottunk ki.
Egy 1000 pontos parti 6-10 leosztás. Tiszta hullámvasút.
Szeretem.