Senua's Saga: Hellblade II (2024)

A megjelenés napján megvettem a játékot, mert nagyon vártam rá. (Nekem nincs Xboxom, Pc-n játszottam vele.)
Az internetet elárasztották a streamek, rengeteg külföldi pozitív véleménnyel találkoztam, de aztán elkezdtek érkezni a csalódottak is. Ez utóbbiak elsősorban a játék hosszát, sétaszimulátor mivoltát feszegették, és volt, aki a történettel is elégedetlen volt.
Nekem alapból alacsonyak voltak az elvárásaim, mert az első játékkal is ellentmondásban voltam. Maga az ötlet szerintem zseniális, és a kivitelezés egyszerűen hibátlan, látszott az elsőn és látszik ezen is, hogy szakemberek bevonásával készült, nagy hangsúlyt fektettek a pszichózis megfelelő megjelenítésére. De mint játékot nem szerettem, mert repetitív volt, olykor egészen unalmas és a harcokkal sem voltam megelégedve.
Az én elvárásaimat abszolút megugrotta a második rész is ennek fényében. A történet kerek és szép, kifejezetten tetszett, hogy Senua ezúttal nincs egyedül – a mellékszereplők személyisége, motivációi is szépen voltak megoldva. A barlangos rész számomra kifejezetten para volt, a harcok pedig szerintem nagy előrelépést tettek ezzel a filmes megoldással, és jó véresek voltak, szóval a horrorfaktor téren is ki voltam elégítve.
Maga a játék talán könnyebb és egyszerűbb lett, valóban sok időt töltsünk sétaszimulátorban, de engem ez nem zavart. A repetitív jelleget ugyanúgy elköveti ez a játék is, de mivel visznek bele némi logikai csavart, kevésbé problémás, és a játék rövidsége miatt sem untam rá annyira, mint az első fejezetnél.
A Heilung zenéjéről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, nagyon szeretem őket a játéktól függetlenül is, és örülök neki, hogy ennek a lehetőségnek köszönhetően most sokan megismerik őket. Talán lehetett volna még hangsúlyosabb a zene egyes jelenetekben.
Nem hibátlan játék, de szerettem. Kíváncsi leszek, hogy terveznek-e folytatást neki, mert szerencsére bőven lehet még ezt a sagát folytatni. Ha lesz, arra is be fogok nevezni.

Nagyon erőteljes játék, 1 óránál többet nem is tudtam egyszerre játszani vele. „Szerencsére” nem is hosszú játék.

Teljes pszicho-őrület, nincs más, csak téboly, sötétség, halál.

Mondjuk az első résznek a története személyesebb volt számomra, elvesztette a kedvesét, elvesztette a hitét, a faluja kitagadta, csak a hangok maradtak, miközben a poklot is megjárta.

A második részben először nem is értettem, miért lett az életcélja, hogy megmentse a rabszolgákat ezen a távoli vidéken. Persze szép és nemes életcél meg minden, meg tudtam vele békélni hamar.. Főleg, hogy zajlottak az események és érdekes karakterek jöttek.. Thórgestr-t utáltam persze, spoiler. Fargrímr is szimpatikus volt, Ástríðr is persze.. de az igazi karakterek még a Hangok, azok a rettenetes hangok a fejben.. amik sosem halkulnak el. Tiszta őrület.

Amikor vége, a játék felajánlja, hogy más mesélő szempontjából élhesd át a történetet. Elkezdtem, és Thórgestr gondolatait halljuk és ha nem lett volna ennyire nyomasztó a játék, végigmentem volna mégegyszer, érdekelt volna az ő szemszöge is. De túl nyomasztó volt. Talán egyszer még..

[Game Pass – 7 óra]