Partijátékoknál én mindent az Activity-hez hasonlítok (nem állítom, hogy ez helyes, de nekem az az alap :) ). Jónak tűnt ez a játék is, érdekes módon kell kitalálni a feladványokat, egyetlen szó és mutogatás nélkül. Arra tudok gondolni, hogy éppen ezért nem tudott engem teljesen megfogni, mert számomra mindig a beszéd volt a legfontosabb, úgy tudom normálisan átadni a gondolataimat, és „zavar”, hogy itt a kitaláló felekre van inkább bízva, hogy mire tudnak asszociálni a kis képecskékről. Természetesen sok múlik a mutogató emberen is, de mégis túl fontos elemnek érzem a többiek fantáziáját.
Fog azért ez is előkülni, főleg mert húgocskám számára szinte kedvenc lett, de általában van más, amivel szívesebben játszik a társaság.
spoiler

A God of War játékmenete keveredett a kultikus vámpíros platformer, a Castlevania világával, melyben olyan színészek adják a karakterek hangjait, mint Sir Patrick Stewart (X-men – X Professzor) és Robert Carlyle (Trainspotting – Begbie). A sztori ugyan kissé kiszámítható, de bőven van mi kárpótoljon érte, nem beszélve arról, hogy nem egy könnyű, 2 óra alatt végigzúzható darabról van szó.