Ticket to Ride-ból a később magyarul is megjelent Európa volt meg nekem először, az számít etalonnak számomra, és sokáig nem is akartam megvenni az amerikai térképen játszódó alapjátékot, a számomra kevesebbet mondó városok és az Európa trükkös pluszelemeinek (alagút, komp, állomás) hiánya egyaránt azt mondatta velem, nincs rá szükségem. De aztán jött az évfordulós kiadás, gyönyörű táblával, még gyönyörűbb kocsikkal (semmi nem múlja felül a kilógó zsiráffejes cirkuszi vagonokat), az összes kiegészítő kártya mellékelésével, és kénytelen voltam beszerezni.
Remek kiadás egy Spiel des Jahres-nyertes, sorozatindító játékhoz, minden idők egyik (?) legjobb kezdőknek is ajánlott társasához; talán csak annyit tudok felhozni kritikaként, hogy a kiegészítő lapokhoz tartozó enyhén módosított szabályok nem kaptak helyet a szabályfüzetben; szerencsére ezeket nem volt nehéz az interneten megtalálnom.

Utálom a COD-okban, hogy végig az az érzésem hogy rohannom kell, hogy én is le tudjak puffantani valakit. Különben a játék mindent meg csinál helyettem, csak az előre gombot kell nyomkodnom. Emiatt tűnik olyan veszettül rövidnek a játékidő is. Baromira hiányoznak azok az egyszemélyes küldetések, amint annyi időt szöszmötölsz el, amennyit csak jólesik és nem csak rohannod kell előre, aztán vagy meghalsz vagy meghalsz még többször.
A grafika persze szép, a játszhatóság oké, de ez a stílus nagyon nem bejövős. A klasszikus COD1 és COD 2-ben egyáltalán nem volt ilyen érzésem, mai napig a COD 2 az etalon…