Detroit: Become Human (2018)

Én… hát, nem is tudom, mit mondjak.
Csodálatosan szép grafika, nagyon erős zene, és olyan történet, ami pofonvág kétszer, és esetleg párszor megforgatja benned a kést, aztán ha szerencséd van, akkor kapsz egy kis reményt a végén.
Az alapsztorin nagyon érződik az Asimov hatás, de én meghívom egy fagyira azt, aki tud nekem olyan mesterséges intelligenciákról szóló történetet mondani ma, amiben egy kicsi Asimov feeling sincs. Talán a legerősebben Connor szálán éreztem, mert az tiszta „Én, a robot”. Van androidokat gyűlölő zsarunk, meg egy öntudatos androidunk, akik a végére csak elverekszik magukat addig, hogy tűzbe tegyék a kezüket egymásért (jó, nyilván van olyan történetszál, ahol ennek a gyökeres ellentéte jön ki, de én személy szerint sosem tudom rávenni magam ezekben a játékokban, hogy a rosszindulatú lépéseket válasszam, szóval…). Viszont annyira szerethetőek mindketten, és az egész apa-fiú kapcsolat is, ahová eljutnak, hogy a legkevésbé sem tudott zavarni, hogy nem először látom ezt a koncepciót, végig izgultam értük.
Markus esetén meg a „Kétszáz éves ember” figyelt be, de igazából csak az elején, illetve néhány kisebb elemében kapcsolódott azzal a történettel (gazdag, jóindulatú fickó művészetre tanítja, védi és támogatja az androidot, aki nagyon megszereti, és később ő motiválja, hogy szabaddá akarjon válni… plusz a szerelmi szál), később azért elég rendesen elkanyarodott, így nem lett annyira erős ez az érzet, mint Connornál. Vicces módon a karakterében viszont – nyilván tizedannyi humorral, és hússzor annyi vezetői képességgel – nagyon is fel lehetett fedezni Andrew-t. A naivitás, a reménykedés, a hit, az érzékenység a szépség iránt mind eszembe juttatták azt a figurát.
Kara és Alice szála pedig talán a legtorokszorítóbbra sikerült. Kara egész küzdelme, ahogy próbálta megvédeni a kislányt mindentől, érzelmileg és fizikailag is… ők voltak talán a leginkább civil karakterek, ellentétben Markusszal vagy Connorral, akiknél minden monumentális volt, ők tényleg csak a saját életükért, a saját boldogságukért és szabadságukért küzdöttek, és talán pont ezért ütött akkorát a sorsuk. spoiler
spoiler
Nagyon erős játék, mindenképp érdemes megismerkedni vele.

Már biztos, 2018 év játéka nálam a Detroit: Become Human. :) Csak egy játék tudta volna megfosztani ettől a címtől, de az idén már biztos nem jelenik meg (The Last of Us II). A Detroit BH egy lenyűgöző alkotás, a Quantic Dream alkotói mint mindig most is képések voltak felülmúlni az elvárásokat. Kezdjük a látvánnyal, ami két szempontból is lenyűgöző volt. Először is, a grafika ami néha már a valósággal vetekszik. Másodszor pedig, hogy egy olyan jövőképet vetítet elém amiről könnyen elhihető, hogy valóban ilyen lehet a jövő 20 év múlva. A történet mesélése mint mindig most is mestermunka, amitől még lenyűgözőbb az a döntési szabadság. Ami elvárható egy Quantic Dream alkotástól, de még így is hihetetlen amit itt megvalósítottak. Még most a negyedik végigjátszás folyamán is képes meglepni. :) A játék atmoszféráját pedig tökéletesen el lett találva, a hangok, a zene és a látvány minden szempontból tökéletes lett. Egyes jeleneteknél még most is libabőrős leszek. :) Az vezérléssel kapcsolatban én személy szerint nagyon örültem, hogy a Heavy Rain-nél megszokott irányítást finomították tovább. Összességében, akinek PS4-e van annak kötelező darab. És mindenki másnak is. :)

A sztorija elképesztően fordulatos, a karakterek szerethetők, a grafikája gyönyörű, a zenéi pedig csak tovább fokozzák a hangulatot. Mindezek ellenére ez továbbra sem egy teljesértékű játék számomra. Ez egy interaktív film, QTE-kkel telepakolva, ahol a 'szabadon' mászkálós részek is erősen, láthatatlan falakkal behatároltak (Ezek mellett a nyomozós részek mechanikáját már évekkel ezelőtt ellőtte az Arkham széria). A gameplay lényegében a Telltale széria bevált receptjét fejlesztette tovább annyiban, hogy itt valóban számítanak a döntéseid és elég komoly következményei lehetnek egy-egy rossz lépésnek. Ezek miatt természetesen többször végigjátszható, mégis akadnak erősen lineális fejezetek, amelyeket felesleges egynél több alkalommal végigszenvedni.
A sztorija és újrajátszhatósága miatt erősen ajánlott, de közel sem GOTY kategória számomra.

Van pár játék ami miatt megéri PS4 konzolt venni, ilyen a Detroit:Become Human is. A sztori egy marha erős túszdrámával indít, beszippant, és a végéig nem ereszt. Kemény társadalomkritikát fogalamaz meg, a lassan emberré váló androidok által, mely elgondolkodtató. Olyan morális döntéseket kell a játék során meghoznunk, melyek kimozdítanak a komfortzónánkból és bizony a játék befejezte után sem hagynak nyugodni minket. A látványvilág pazar! A karaktereknek olyan színészek kölcsönözték arcukat, hangjukat, mozgásukat, mint Lance Henriksen (Alien filmek Bishopja), Jesse Wiiliams (Grace klinika), Clancy Brown ( A remény rabjai, Hegylakó).
Asimov rajongóknak igazi csemege! PS tulajoknak kötelező darab! 10/10

Egek, zseni az elejétől a végéig. Azért lesz itt még újrajátszás bőven,érdekel a többi végkifejlet is.

Na végül én is végigvittem.
Láttam még egy végigjátszást róla anno(mikor még úgy volt,hogy sosem jön pc-re :D ) de igazából nem feltétlenül maradt meg minden rész.
De igazából itt nem is számít,mert tényleg nagyon szerteágazó az egész,rengeteg kimenetele van. Majd valamikor végigviszem más döntésekkel is.
Szerintem a 3 játék közül(Heavy rain,Beyond two souls+ez) ez sikerült a legjobban.

Már háromszor végigjátszottam, de még mindig hajt a kíváncsiság mi minden van még a játékban elrejtve. :)
Én is azok közé tartozom, akik a Heavy Rain-nel kezdték, majd jött a Beyond. De egyik sem volt ennyire jó… A sztori is hihetetlenül ütős, bár van egy-két unalmas rész, legalábbis így sokadik újrajátszásra.
A legelső alkalommal egyébként valami tragikus befejezést sikerült létrehoznom :D Még harmadszorra se lett az igazi, de majd a negyediknél!

Zseniális! Nincs erőm többet írni róla, pedig napok óta a játékban felvetett morális kérdéseknek a lehetséges válaszain agyalok.

Legalább 5-ször végigvittem különböző utakon, és mind az 5 alkalommal a szememet törölgettem. Definitív mestermű, életem egyik legnagyobb játékélménye.
Amilyen hangsúlyt kap ez a sci-fis környezetbe bújtatott mondanivaló, ahogyan prezentálva van ez a zseniális történet, ahogy a szívem legmélyére zártam ezeket a gyönyörű szépen rétegelt karaktereket, amilyen dinamikával és feszültséggel vannak megoldva az akciójelenetek vagy a nyomozós részek és amennyi lehetőséget kínál ez a játék az egyértelműen egyedülálló és abszolút a párját ritkítja. A Hellblade után ez volt az a játék, aminél egy-egy jelenet annyira mély érzelmi húrokat pengetett nálam, hogy képtelen voltam száraz szemmel bírni. Főleg Kara sztoriszálában, ahol annyira elemi szinten dolgozik ezen jelenetek alá az egyébként is mesterien megkomponált zene, hogy az valami elképesztő és katartikus.
El nem tudom mondani mennyire örülök, hogy van PS4-em, mert az ilyen felbecsülhetetlen értékű élményekért éri meg szereti a videojátékokat.

Nem tudok betelni ezzel a játékkal, megjegyzem, ezért vettem csak ps4-t, és abszolút megérte!

A grafikát nem hiszem, hogy meg kell említeni, álomszerűen gyönyörű, néha el-elveszek a részletekben és nem figyelek oda, hogy most nekem kéne valamit lépnem. A harcjeleneteket imádom, és legszívesebben csak nézném (fogjuk erre, hogy elvesztek minden harcot :P nem arra, hogy béna vagyok.)

A történet és a karakterek az, ami teljesen elvarázsolt és magával ragadott. Persze, hogy ez nem egy egyszerű téma, az elnyomásról szól, és nem valami kecsesen (tudom, hogy sokan kifogásolták, hogyan használja a holokauszt és a szegregáció elemeit, de engem ez nem zavart), mert igenis ha valakit elnyomnak, az nem lesz finomkodó.

Bár a prológus marha erősen indít – Connor Sherlockosan elemző játékmechanikája roppant szórakoztató, és kipróbálhattam magam túsztárgyalóként – utána belekóstolunk az androidokat érő atrocitásokba (bár már ügyesen megírva ezt Connornál is látjuk, és ott természetesen és finoman látjuk, hogy a túsz anyja, hogyan áll az androidokhoz), ami lehet unalmas egy kicsit, hiszen Kara csak takarít, vagy éppen egy hosszú videófelvételt nézünk róla, illetve Markus teszi a szolga dolgait. Ha nagyon kritizálni akarnám a játékot, ezt találnám hibának, hogy bár értem történetileg, miért kezdjük ott ahol az androidjainkkal, mégis Kara és Markus játékelemei (egyfajta parkour meg puzzlekeresés, meg kicsit stealth játék) annyira laposak Connorhoz képest!

Másfelől Connor 37-szer tud meghalni, nagyon sokat számít milyen kapcsolatot épít, és annyira jól megírt karakter, a humora remek, a kapcsolatai baromi jók (Hank és Connor a már megszokott naiv rendőr-veterán zsaru klisé, DE MŰKÖDIK), és annyira szívszorító az önmagáért való küzdelme vagy a saját érzelmei elnyomása, hogy ezek mellett Kara és Markus szála eltörpül. Kara szála szívbemarkolóan szomorú, bőgtem is rajta (mert béna vagyok és eddig csak rossz végeket kaptam), Markus szálánál van egy-két remekül megírt beszéd és a zenei aláfestés… atyaég! De mégis, alig vártam, hogy továbbléphessek Connorra.

Az valami eszméletlen viszont, hogy egy kis apró döntés a korábbi fejezetekben, hogyan befolyásolja a sztorit. Ez az, amit igazán imádok. Annyi, de annyi variáció van, és mivel filmekben is imádom a „mi lenne ha” sztorikat és alternatív univerzumokat, ez nekem egy valóra vált vágyálom.

Mondjuk nekem, mint ps4 kezdőnek marha nehezek voltak a gyors küzdelmek, és bár be lehet állítani a könnyű nehézséget, mégis kihagytam, mert akkor elvileg egy csomó véget nem kaphatunk meg. Iszonyatosan élveztem, hogy el lehet veszíteni a küzdelmeket, és totál meglepődtem, hogy simán bedarált egy traktor üldözéses jelenet közben, mert elestem vagy éppen egy katona lazán fejbe lőtt a küldetésem közben és ezzel game over lett.