Fahrenheit (2005)

Ezt is bepótoltam.
Grafika? Az idő látszik rajta persze, de ez nem von le semmit az értékéből.
Az irányítás? Attól sokszor falra másztam.. de aztán a végére már meg is szoktam. Csak sokszor úgy koncentráltam a QTE-kre, hogy azt sem tudtam, mi történik a képernyőn. Mert itt életek is vannak, és arra vigyázni kellett!
Törtenet? Para. Jól adagolt természetfelettivel. (Ezt a Beyond: Two souls-ban is szerettem.) Nincs túl sok szerteágazó ág, befejezés, mint az ezutáni játékokban, de valahonnan el kellett indulni, hogy eljussanak a Detroit szintre. És ez egy jó kezdet.
Aki szereti a Quantic Dreams játékait, de ez a klasszikus hiányzott még a repertoárból, annak érdemes végigjátszani ezt a 8-10 órát.

Nem a beteg sztori miatt lett kedvenc, hanem mert a Quantic Dream megint kitett magáért. Az első játék, amit tőlük játszottam az Omikron volt és kreativitását illetően még ma is telibe veri a legtöbb game-et, pedig megvan olyan 20 éves. Az Indigo Prophecy is elképesztő játékélményt kínál, több szempontból is. Nem pusztán, mert mozifilm feelingje van az egész sztorinak, vagy mert egymást felváltva irányítod a főhőst és az utána nyomozó zsarukat, hanem mert rájöttek arra, hogy minél jobban megdolgoztatnak a helyes billentyűk nyomogatásában egy-egy harci jelenetnél, annál jobban beleéled magad a helyzetbe.

A Detroit, a Beyond és a Heavy Rain után (szépen visszafele haladva) úgy döntöttem, hogy nem hagyom ki a szórásból a Fahrenheit-et se. Mondanom se kell, hogy mivel az említett játékok javát mesterműveknek tartom, így ennél sem volt alacsonyabban a mérce. És ahogy olvastam innen-onnan, sokan a Quantic Dream játékoknál kiemelik, hogy az Indigo Propecy alcímen futó game a fejlesztő csapat vitán felül legjobb címe. Nos, ezzel abszolút nem tudok egyetérteni, annak ellenére, hogy nem egy rossz játék. Szerintem pont, hogy ezután lettek az ezt követő David Cage által írt és rendezett game-ek mesteri szintre emelve.
Tény és való, hogy a sztori jól ki van találva (dacára annak, hogy nekem már jó pár helyen átment szürreálisba), helyenként meglehetősen izgalmas, van egy sodrása, érdekesek a karakterek, és a zenéje remek. Viszont szerintem nem túlzottan öregedett jól ez a játék és most nem okvetlenül a grafikai megvalósításra célzok, hanem leginkább a játékmenetre.

Először is ezek a „Simon says-féle” quicktime event-ek egyszerűen kikészítően idegesítőek voltak számomra, főleg azért is, mert egyrészt sokszor borzasztó hosszúak voltak, másrészt pedig nekem teljesen elvonták a figyelmem a történésekről. Persze lehet mondani, hogy ez a megvalósítás hozzásegít, hogy beleéld magad az adott helyzetbe, ha akciójelenetről van szó vagy egy flashback-ről, de engem csak rettenetesen frusztrált végig. Pláne akkor, mikor ugyanazt a gombkombinációt a játék nem hajlandó érzékelni, amit azelőtt vagy 10-szer jól megcsináltam. (A kosárlabdás fejezetnél egészen konkrétan leraktam a kontrollert, mert egyszer sem sikerült bevinni az adott műveletet. Pedig Easy fokozaton játszottam. Amúgy felfoghatatlan számomra, hogy ez a szegmens minek van benne a játékban, mikor az égvilágon semmit sem ad hozzá a történethez, abszolút egy színtiszta, felesleges töltelékrész, ami még ráadásul halálidegesítő is. Felettébb érdekes, hogy, az utána lévő lakásrombolós „Simon-ozásnál” az összes reflexmozdulatot sikerült elsőre megcsinálni.)

Másodszor pedig maga a karakterek irányítása is rém idegesítő volt nekem. Különösen akkor mikor időre kellett végrehajtani bizonyos részeket. (Az csak rátett még egy lapáttal ezeknél a részeknél, mikor a felső időcsík cutscene közben is telt.) Érdekes, hogy nagyon sok helyen kiemelik, hogy a mostani Quantic Dream játékoknál is fel van róva súlyos hibaként az irányítás. Személy szerint közel sem annyira kizökkentő, mint a Fahrenheit-nél.

Úgyhogy összességében én rendkívül örülök annak, hogy David Cage nem vitte tovább ezt a fajta megoldás a quick-timeoknál, és kiválóan tudott csiszolni a későbbi címek játékmenetén. Ez ennél a játéknál nekem nagyon kiütközött, ezért emiatt egyáltalán nem tudom rámondani, hogy elképesztő vagy zseniális. Csak egy érdekes game, amin durván kikezdett az idő vasfoga.

Előző pasimmal vittük ketten még az ősidőkben, nagyjából emlékszem csak a sztorira, viszont arra tisztán, hogy az irányítás a konzollal marha nehéz volt :D

Egyszerűen imádtam, a Quantic Dream pedig a kedvencemmé lépett elő. Egy egyszerű kriminől egy olyan csavaros sztorit kaptunk, hogy csak kapkodtam a fejem. A játékmenet pedig a maga idejében nagyon újszerűen hatott.

Egyetlen hátránya a történet lezárása. Mintha két játékot kevertek volna össze és nem volt valami koherens a zárás.