A Watergate-ügy (2019)

Isteni izgis, konfrontatív két fős játék. A legeslegvégéig nem tudni, ki nyer. Bármilyen váratlan esemény megtörténhet. Okos, tematikus. A minősége szuper, talán csak a bizonyítékok kinézete nem extra. Az ára elég borsos, de megérte. Ha bírjátok a kiszúrást, ne hagyjátok ki. ;)

Akinek fogalma sincs, hogy mi is pontosan az a Watergate-ügy, az is élvezni fogja ezt a társast, mert nagyon jól össze lett rakva, és a kiegyensúlyozottságával sincs probléma. Aki pedig nagyjából ismeri a történteket, annak csemege lesz ez a társasjáték, mert nagyon jól hozza a tematikát is. Egyetlen gyengéje talán az, hogy sok játszás után már nem tud újat mutatni, hiába váltogatják a játékosok a szerepeket. Ellenben két egyforma játék sosincs.

Még a TÜ-n akartuk kipróbálni, de az nem sikerült, így mindig csak halogattuk, míg nem most párom elhatározta, hogy kipróbáljuk. Hát nem volt könnyű pati az tuti
A játék lényege, hogy két oldal áll szemben egymással: Nixon és az újságíró. Az újságírónak célja Nixont lebuktatni, és a bizonyítékokat a táblára felrakni, majd személyeket összekötni vele, míg Nixonnak a célja ezt megakadályozni és szimplán öt lendületjelölőt begyűjteni. Mindezt kártyákkal vezérelve, bizalmasokkal segítve, és eseményeket kijátszva.
Első, ami eszembe jut erről a játékról, hogy azt hittem, sokkal nagyobb. Mármint láttam a doboz méretét, de azt hittem, több kártya lesz benne, hogy nagyobb szabású játék lesz, hogy epikus csatát fogunk vívni. De nem. Nagyon minimál a játék, olyan, ami így komplett és tökéletes, és ami nem epikus, sokkal inkább praktikus.
Mert valójában nem egy olyan párbajról van szó, amikor egymást döfnénk le, hanem egy olyanról, ahol köteleket húzunk (egyszerre kb ötöt), és ha nem figyel az ember, akkor a másik nagyon meg tud lódulni. Úgy, hogy mindkétszer amikor játszottunk Nixonnal voltam, és mindkétszer sokkal nagyobb előnyöm volt, mint a másik játékosnak, folyamatosan azt éreztem, hogy le vagyok maradva, és hogy mennyi mindent elért a másik (bizonyítékjelölőket legtöbbször), és valamennyire azt is, hogy mennyire szűk ez a játék.
Talán azért is éreztem ezt, mert nincs végtelen lehetősége az embernek. Négy (vagy öt) lap körönként, és ennyi. Ebből kell a legtöbbet kihozni, lehetőleg saját oldalra rakni valamit, vagy legalább a másik ne szerezze meg. És ez iszonyúan nehéz, mert mindent egyszerre nem lehet. Mindig lesz kör, amikor a másik jobban teljesít, amikor az újságíró több bizonyítékot elhappol, vagy Nixonnak a bizalmasok miatt minden szempontból keresztbe tudott tenni. A lényeg, hogy utána az ellenfél tudjon erre reagálni, taktikus választ adni.
Az is érdekes benne, hogy az asszimetria adja az ízét. Én már nem tudtam az újságírókat kipróbálni (mert párom addigra meg akart gyilkolni :D ), de érezhető volt, hogy kezdetben, amíg a játékkal ismerkedik valaki, Nixonnal sokkal könnyebb játszani. Sőt, igazából szerintem azért is nehéz ez a játék, mert sokszor Nixonra kell reagálni (vagy legalábbis nekem ez volt az érzésem főleg a lendületjelölővel kapcsolatban).
Ellenben az is igaz, hogy ebben vannak még stratégiák, amiket még nem játszottunk ki. Mi két játékkal csak kapargattuk a felszínt, és legalább egy tucat kell, hogy teljesen szárnyat bontson a játék (emitt foglaltasson helyet, miszerint keresek embert, aki játszana velem, mert párom már biztosan sose fog kiállni semmilyen párbaj játékra velem, de főleg erre nem :D ). Ellenben az is igaz, hogy valószínűleg addig izgi csak, amíg az összes stratégiát el nem játszottad Nixonnal és az újságíróval is, mert a limitált eszközkészlet miatt igazából valószínűleg végtelen meccs nincs benne.
Nekem nagyon tetszett, jó volt játszani, de nagyon nehéz is volt lelkileg számunkra. Bár játszottunk már párbaj játékot, de itt tényleg vérre menő stratégiák és taktikai húzások voltak, emiatt itt minden siker (de minden vereség is) sokszorosan hatott ránk. Ez a tipikus: jó volt, de mértékkel játék, azt hiszem.

Egyszerű szabály, viszont annyira tematikus, hogy izzadó homlokkal, tényleg komoly, mély élményt ad. Nem is egyszerű nyerni, meg kell dolgozni érte.

Elsősorban azt szeretem ebben a játékban, hogy folyamatosan megszívat azzal, hogy elhiteti velem vagy azt, hogy tuti én nyerek, vagy azt, hogy tuti nem nyerek, majd aztán az utolsó pillanatban az arcomba röhög, és megfordítja a végkifejletet. Szinte hihetetlen, egészen a végéig bármi lehet, semmi sem biztos, még az sem, ami mindkettőnk számára biztosnak tűnik… Sokan ráerőltetettnek érzik a témát, ezzel szemben nekem kimondottan tetszik, hogy egy létező botrány köré építették fel a játékot, és még bele is tudom élni magam az adott fél szerepébe. Azt is mondják erre a játékra, hogy konfrontatív, ennek nem is mondanék ellent, pusztán annyival egészíteném ki, hogy szerintem nem támadó jellegű a konfrontáció, inkább védekező. Mindkét fél meg akar szerezni valami (bizonyítékot, lendületjelölöt..) és a másik megpróbálja megakadályozni benne, olyan mint egy közélhúzás. Annak ellenére, hogy az elején még sokat kell olvasni a kártyákon lévő akciókat mégis izgalmas már az első játéktól kezdve, és azóta is.