Final Fantasy XVI (2023)

Kilenc csillag – ha azt értékelem, hogy milyen személyes élményt adott, simán megvan a tíz, de egy kis objektivitást azért szeretnék vinni ebbe az értékelésbe is. Mindenesetre erről is szeretnék majd elemzést írni, ahol kicsit kirajonghatom magam az egészért.
Nem mondhatom, hogy akkora kedvenc lett, mint a XV, de csak egyetlen okból: a Final Fantasy XVI csodálatos történet. Vérbeli fantasy, igazság szerint olyan, mintha Westeros és Középfölde szerelemgyerekére ráeresztenéd Cthulhut. Imádnivalóak a karakterei, jó az érzelmi és filozófiai alapja, gyönyörű a grafikája. De nem jó játék. Ha egy könyvben vettem volna a kezembe, már lapoznék is vissza az első oldalra, hogy előről kezdjem ezt az utazást, ha egy sorozat lenne, szintén, készen állnék az újranézésre, de egyszerűen a játék formátum elképesztő mértékig nem hálás ennek a történetnek.
Egyrészt, kegyetlenül egyoldalú a harcrendszere. Clive greatswordos hack and slash stílusa kezdetben szórakoztató, de nincs belőle igazán kiút. Nem tud más fegyvert tanulni, és bár a mágia ad némi lehetőséget taktikázásra, azért elég limitált a dolog, mert a képességek feltöltődéséig a kardodban kell bízni. Mindeközben a fontos mellékszereplőknél van változatosság, Jill rapírral, Joshua sima longsworddal, Dion lándzsával rohangál, de ellentétben az XV-tel, ahol Noctisszal is voltak lehetőségeink, itt csak Clive van, a saját kötött stílusával. Másrészt túlságosan csillog. Adott egy rendkívül sötét világ, ahol a mágia lore szerint limitált (és minden ember oldalán látjuk is a kis varázskristályokat), és a mágusokra rájár a rúd… Clive olyan lazán alkalmaz mindenhol magas szintű mágiát, mintha nem lett volna tizenhárom évig rabszolga az ereje miatt. A nagy harcok is, amiknél indokolt, hogy legyen csillogás, és legyen látvány, mert mégiscsak istenszerű lények összecsapásairól van szó, egyszerűen mind túl sok lett. Három-négy fázisos bossfightok mennek le, különösebb változatosság nélkül a taktikában, és a csodálatos látványért beáldozzuk a játék nagy részének emberközeliségét és sötétségét. Igen, szép az űr, de attól még nem akarok a sztratoszférában harcolni egy sárkánnyal azért, mert csak. Valisthea gyönyörű világ (különösen a Rising Tide DLC új helyszíneiért voltam odáig, de igazából az egész térkép szép), a maga sötét és keserű módján, de nem lehet úgy igazán bejárni, az open world mechanikák gyengék. A térképek nagyok bár, de kötöttek (és nincs mini map. Egy rendes open worldnél ez logikus, de így kifejezetten bosszantó, hogy egyszer csak láthatatlan falba rohanok). A nagy városok gyakorlatilag a fő történetszál exklúzív helyszínei, nem járhatod be Rosalith-et, Ran'dellah-t, Oriflamme-ot, amíg oda nem érsz, és akkor sincs rá sok lehetőséged, pedig mindegyik hangulatos és hatalmas. A mellékküldetésekből rengeteg van, és egyik sem csak egy mellékküldetés, amit nyugodtan kihagyhatsz – mindegyik karakterháttér, cselekménybővítés, szálak elvarrása, filozófia… ami szép és jó, nem vagyok a felesleges mellékküldetések rajongója, de ezekből is annyira sok van, és annyira fontosak, hogy néha már nem tudtam őket igazán élvezni, mert csak szerettem volna visszatérni a fő szálhoz.
De ha túllépünk ezeken a bosszantó elemeken, és a történetre koncentrálunk, akkor viszont simán megüti az előd szintjét, sőt, szerintem túl is szárnyalja azt. Itt nem egy sötét tündérmesét kapunk, ahol a jó küzd a rosszal, hanem egy komplex, összesen tizennyolc évet felölelő utazást, amibe aztán minden belefért. Pszichológiai problémák, toxikus családi környezetek hatásai, az önértékelés, öntudat, sérült emberek küzdelmei barátságokban, kapcsolatokban, az, hogy mennyire hosszú és nehéz a gyógyulás. Társadalmi és politikai konfliktusok, rabszolgaság, diszkrimináció, függetlenség és harc a limitált erőforrásokért. Vallási témák, és az egész megkoronázásaként egyetlen nagy kérdés: mennyire jó nekünk a szabad akarat, mennyire problémás lény is az ember, és egyáltalán meg tudjuk-e menteni magunkat, vagy mindenképp a pusztulás felé tartunk? Clive nagyon sokáig nem igazán jó főhős, ide-oda botladozik, de valójában pont ez a lényeg – ahhoz, hogy a történet működjön, látnunk kell őt ennyire sokat, és ennyire eredménytelenül küzdeni. Joshua az egyértelmű kedvencem lett, zseniális srác: kicsit manipulátor, és persze megvannak a maga démonai, de érdekes látni, ahogy mozgatja a cselekményt. De ott van Jill, Cid, Dion… még azok is, akik sosem lesznek party tagok, mint Blackthorne vagy Charon. Mindannyiuknak vannak saját motivációi, saját problémái, és ezeket érdekes felderíteni.
A játék remek döntése volt még, hogy sok szempontból el merte engedni az elődei kezét: visszatér néhány klasszikus FF elem, vannak chocobók, az istenek/eikonok a szokásos nevüket kapták (néha azért a támadások nevét is beszúrják a képernyőre, hogy tudjuk, miről van szó – a világon belül senki nem hivatkozik rájuk így, de na, a rajongók jobban értik), Cid is… Cid. Minden Final Fantasy-ba kell egy Cid. Viszont ezeket az elemeket általában ügyesen olvasztották bele a világba – az FFXVI egy fantasy, ami mellesleg FF. Néhány részlet kicsit jobban kilóg (120 óra után sem tudom, hogy Nektar, a moogle Clive hallucinációja-e, de az biztos, hogy nem illik a világ hangulatába), de szerencsére nincs sok ilyen. Amit érdemes megemlíteni, hogy abban az egyben nagyon FF maradt ez a játék is, hogy mindenen túl azért melodráma. Lesznek nagy monológok, nagy érzelmek, nagy tragédiák, szóval akinek ez nem jött be a korábbi részekben, annak a XVI-os se fog tetszeni. Ami viszont pozitívum, hogy a nagy érzelmeket sokkal kevésbé kísérik a klasszikus animés archetípusok – ebből a szempontból nagyon a tolkieni hagyományokra építkeztünk, mert öröm volt látni, hogy minden karakter, a férfiak is mernek érzékenyek lenni, sírni, ölelkezni.
Végül, de nem utolsósorban szerintem érdemel egy említést a tény, hogy ez a játék nagyon európai – és az írója tényleg tisztelettel nyúlt az európai kultúrákhoz, amikor merített belőlük. Talán a Rising Tide DLC Mysidiáját tudnám legjobban kiemelni, ami egy kifejezetten korrekt óangol alapú társadalom, de Sanbreque félig francia-félig német-római hangulata is kifejezetten izgalmas.
Összességében, bár egyértelműen vannak hibái, nagyon szerethető történetről van szó, amit érdemes megtapasztalni.

A Final Fantasy 16 igazából nem lett sem kiemelkedő, sem pedig egyértelműen jó játéknak mondható darab, ugyanakkor az eposzi küzdelmek, a rendezés minősége miatt nem is lehet azt mondani rá, hogy rossz. Sokkal jobban működne, ha nem lenne duzzasztva az érdektelen mellékküldetésekkel, a rossz pályaszerkesztéssel, helyette egy olyan koncepciót használna, mint a God of War, amiben kevés mellékküldetés van, de azok érdemi történettel hozzájárulnak a világhoz. Vagy szimplán egy ambiciózus lineáris hack’n’slash lett volna, ami jobban odafigyel a karaktereire. De sajnos azt kaptam, amit fentebb is leírtam. Egy bugyuta, bárgyú, elnagyolt sztorit rossz világépítéssel, zavaros keretezéssel, buta megoldásokkal, rossz karakterizálással és dagályos álfilozófiától lucskos erőlködéssel, ami sokszor a játékmenetében is inkább unalmas és frusztráló volt, mint érdekes.

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2023/07/16/final-fantasy-16-teszt/