Dragon Age: Inquisition (2014)

Hú. Hát. Az egyértelmű, hogy a második legjobb a sorozatból – az Origins továbbra is überelhetetlen, de a DA2-vel ellentétben az Inquisition nem csak feldobta a labdákat, hanem rendesen lecsapta őket.
Kezdjük az alap dolgokkal – én igencsak megijedtem, mikor realizáltam, hogy ez a játék gyakorlatilag open-world. Mivel én alapvetően a sztoriért játszom, ezért számomra az, hogy órákat kell töltenem nagy térképeken mászkálással, miközben mellékküldetést mellékküldetés hátán oldok meg, messze nem annyira vonzó, mint az előző két rész jól belátható, kisebb térképei. Az Andromeda esetén is, hiába élvezem a játékot, a megtorpanásom vele sokban köszönhető az open-world elemeknek. De a DAI rám cáfolt. Gyönyörű tájak, izgalmas mellékküldetések, amelyeknél érzi az ember, hogy halad előre… egy-két térkép így is az agyamra ment (Hissing Wastes), de például imádtam Redcliffe környékén mászkálni, és nosztalgiázni. A grafika mindenhol szédületes, a gépem kis teljesítménye miatt konkrétan a legalacsonyabb beállításokon kellett játszanom az egészet, és nagyon féltem, hogy élvezhetetlen lesz – korántsem az. Még így is, a tájak gyönyörűek, elképesztően messze ellátni, a mimika hiteles, látszik, hogyha a karakter ruhája vizes, az időjárás szép, és ha a sebhelyek nem is, de a szeplők, az apróbb bőrhibák gyönyörűen látszódnak. A zene, különösen a tavernák számai kicsit a kelta balladákat idézik, és teljesen elbűvöltek, az „Oh, Grey Warden” szerintem sosem megy ki a fejemből. A craftolási rendszer szintén szuper, simán tud a játékos egyedi páncélokat és fegyvereket gyártani.
A történet nagyon jó, sok ponton igen szépen szerteágazhat. Ugyan ott van a fő szál, Corypheus-szal, de mellette nagyobb szerepet kap a politika, a vallás, a diplomácia, taktikai lépéseket kell tenni, és sokszor elég könnyű elszúrni a dolgokat. A karakterek fantasztikusak, talán Cassandra és Cole lettek a kedvenceim, de gyakorlatilag mindenkinek van valami izgalmas háttere. Cullen az első rész óta döbbenetes utat tett meg, az, hogy itt már hűséges barátként, felelősségteljes vezetőként, és tapasztalt katonaként látjuk, aki ugyan küzd még a démonaival, de nagyon jól áll a harcban… megmelengette a szívemet. Leliana rengeteget változott, alig látni már benne azt a kedves, nyitott lányt, aki az első részben volt, de cserébe van esze, és tudja, hogy szorítson sarokba bárkit. Josephine aranyos, nem a legösszetettebb figura, de nagyon szerethető, Sera pedig a helyi Robin Hood, de egyrészt nagyon izgalmas perspektívát ad, másrészt pedig a Blackwall-lal kialakult kapcsolatuk (kicsit nagytestvér-kishúg érzést keltett bennem) hihetetlen aranyos. Varric továbbra is laza, és a barátsága Hawke-kal továbbra is gyönyörű. Cole furcsa, és egészen egyedi karakter, de az első pillanattól a kedvencek közé fogadtam – a companion questje komoly kérdéseket vet fel, de összességében, a zárás után úgy érzem, jó úton indítottam el. Solast alapból kedveltem, mert végre behozta azt a fajta zárkózott okoska figurát a DA-ba, ami a műfajból is adódó módon egyszerűen nem jelenhetett meg (egy sci-fibe egy zakkant tudós simán belefér, de egy fantasy-ba kevésbé)… aztán ellőttek vele egy olyan csavart, ami után nem tudom, mit gondoljak róla. Iron Bull ugyan messze nem nőtt annyira a szívemhez, mint az Origins-es qunari companion Sten, de neki is voltak nagyon érdekes pillanatai, Dorian pedig ugyan néha a sztereotíp „jófej meleg srác” volt, de ennek ellenére is nagyon megkedveltem. Külön nagy plusz pont, hogy a fontos döntésekre immár minden karakter reagált, nem csak azok, akik jelen is voltak – sokkal realisztikusabb kapcsolati hálót, és sokkal realisztikusabb reakciókat eredményezett. Egyszerűen nem lehetsz mindenkinek a legjobb barátja, pusztán úgy, hogy nem viszed magaddal őket, amikor épp kihúznád náluk a gyufát. Szintén nagyon tetszik, hogy az összes kapcsolat legalább kezdetben, de némelyik végig távolságtartóbb, inkább tiszteletre épül – látszik, hogy az itteni főhős nem egy az események középpontjába sodródott, tapasztalatlan Warden, vagy egy menekült, aki szíve szerint kivonná magát az egész cselekményből, hanem egy magasrangú, már-már egyházi figuraként tisztelt alak, aki első sorban vezér, nem társ. Az Inkvizítor egyébként relatíve nagy mértékben testre szabható, négy faj, két nem, nemenként két hang, és viszonylag sok párbeszédopció. Még így is akadt helyzet, ahol nagyon küzdöttem (pl. nem teljesen elvakult elfet hozni, aki nyitott az új dolgok felé, elkötelezett az Inkvizítori szerep iránt, és szeretne változásokat kisebb kálvária, mert a párbeszédopciók minimum fele azt hangsúlyozza, hogy dalish klánok így, dalish klánok úgy…), de összességében visszajött valamennyire az Origins rengeteg lehetősége.
És persze nem bírom megállni, hogy ne emlegessem a referenciákat. Alistair cameo-jánál előbújt belőlem a romantikus lélek, mert egyszerűen annyira aranyos volt, ahogy Wardenről beszélt, hogy nem tudtam levakarni a vigyort a képemről. Sikerült egy levelet váltanom a Wardenemmel is, akinél szintén jót mosolyogtam. Hawke nagyon rosszul kezdett. Ugyan megragadták azt a kisember érzést nála, amit az egész DA2-ben imádtam, de a játék maga is gyakran elfelejtett, viszont elképesztő igénytelenségeken csúszott el a megjelenítése. spoiler Ezek közé tartozik, hogy nemes egyszerűséggel elfelejt olyan elemeket, minthogy Varric vallásos (elvileg a legjobb barátja), minthogy a Wardenek élete végén elkezdődik a Calling (elvileg egy Wardennel él együtt)… de mentségére szóljon, mire a küldetése második feléhez érünk, Hawke valami érthetetlen, de nagyon pozitív módon összekapja magát. A szemére vetik, sokszor, hogy miket hibázott, és szembe kell néznie a következményekkel, újra és újra. Emlékszik a veszteségeire, a fájdalmakra, amiket elszenvedett, és végül az egész szálat van lehetőség nagyon szépen zárni, ami méltó Hawke-hoz, és gyönyörűen illik a nagy egészbe.
Persze vannak a nagyon irritáló elemek (például a járás – komolyan, a karakter még a romantikus jeleneteknél is úgy megy, mint egy férfi. Ahol elvileg nem optimalizálhattak férfire, mert az adott figurával csak női karakterek lehetnek romantikus kapcsolatban), de összességében elképesztően szórakoztató játék, és méltó folytatása az előző kettőnek. A végén azért sok nyitva hagyott kérdés, és lezáratlan szál maradt, úgyhogy én kezdem is a DLC-ket, hogy elvarrjam őket… A DAI-t viszont bátran ajánlom bárkinek. Ha az első két rész tetszett, ez is fog.

Párom ajánlgatta nekem lelkesen, mint örök kedvencét, így gondoltam, hogy kijátszom én is.
Ugyan kissé merész vállalkozás volt részemről a széria 3. részével kezdeni a sort, de szerencsére a DA:I úgy lett fölépítve, hogy a rengeteg visszautalás mellett is szinte minden teljesen érthető legyen még egy újonc számára is.
Lényegében egy fantasy környezetbe áthelyezett Mass Effect-et vártam tőle, (Hisz egy szintén Bioware alkotásról van szó.) és nagyjából azt is kaptam. A világ sorsát magára vállaló, kiválasztott jellegű főhős, pörgős csaták, kisebb-nagyobb döntéshozatalok, romance-elhető bajtársak, kiegészülve néhány könnyed RPG elemmel, részben nyílt világgal, változatos helyszínekkel, gyűjtögetéssel, meg craftolással. (Nem rémlik, hogy az ME-ben ennyi minden lett volna.) A talentfát, illetve a varázslatok változatosságát ugyan kissé szegényesnek találtam (A mage necromanta specializációjából pl. jóval többet is kihozhattak volna…), néhány boss nevetségesen nehéz lett, plusz a csapat alapú, taktikusabb harcrendszert nem igazán tudtam kihasználni, de egy igazán élvezetes kis darab, hatalmas, kb. Warcraft és D&D szintű lore-ral, remek karakterekkel, illetve elképesztően tartalmas kiegészítőkkel, melyek közül az utolsóban pl. több tartalom volt, mint néhány mai teljesárú játékban.
A műfaj(ok) kedvelőinek bátran merem ajánlani, mert meghozta a kedvem a régebbi részekhez is, illetve most kíváncsian várom a „hamarosan” érkező negyedik részt, aminek már anno ez is durván megágyazott.

Félbehagytam mert csak. Ezen a sárkányos részen nem tudok továbbjutni, meg kicsit elk*tam a karakterem (Viviennel megyek a karakterem helyett XD).
Szép volt jó volt, de kicsit meguntam az a helyzet.

Majd a következő részt kiviszem. Sajnálom hogy nem fejeztem be, de a történetre már nem nagyon emlékszem mi volt, talán egy végigjátszást megnézek.

Na, alapjáték kivégezve.
Ez ismét hosszú lesz.

Kilenc csillag, bár annyi minden felgyülemlett ellene, hogy néha szívesen vinném 8-ra… viszont az nem tükrözi, hogy ez MENNYIRE jó játék.
Egyszerű ember vagyok, grafikával egy ideig lenyűgözhető, de mivel ismerem a gépem korlátait, és annyira mégsem vagyok egyszerű, át tudok könnyen lépni a csillogás fölött. De nem a Frostbite 3 fölött. Mikor megtudtam, hogy az engine-t AMD-re optimalizálták, beleboxoltam a levegőbe, fucking yesss. Bakker, volt olyan, hogy álltam Skyhold egyik tornyán, és gyönyörködtem a hegyvonulatokban. Álltam a sivatag közepén, és tátott szájjal néztem a skyboxot. Mindezt úgy, hogy viszonylag butított grafikán játszok, mert hát ugye a gépem korlátai. Viszont az optimalizáció… persze, az FPS drop rendszeres, de ezek ellenére nagyon szépen és simán fut.
A játékmenet zseniális, az új elemeket bár eleinte szokni kell (főleg az első két játék fényében), de egy idő után az ember könnyen ráérez. Az animációk is szépek, bár mágussal (vagy a partyban kettővel) egy idő után unalmas lehet. A heal-rendszert ismét átvariálták, aminek egyrészről örülök, másrészről nem. Egyetlen gyógyító italt lehet használni, amit a játék a térképen elhelyezett táborokban alanyi jogon feltölti, összesen, közös használatban 6-ot (illetve 12-t, annak függvényében, hogy az ember megvásárolta-e hozzá a fejlesztést). Emellett minden karakternél külön lehet másik két egyéb üvegcse, legyen az lyrium főzet, vagy akár bomba. A játék nem sz*patja meg a népeket ilyen téren, az a játékos feladata: a semmi közepén ragadni a négy karakterre összesen egy teljes HP csíkkal, és összesen 2 darab HP potival. De én még így is mentem előre, nagy mellénnyel.
A világ hatalmas, de csak két igazán nagy térképünk van. Teendő azonban akad bőven: átjárók bezárása, az NPC-k dögivel adják a küldiket, és megannyi gyűjthető cucc van elszórva mindenfelé. Érdemes kiszabadulni a Hinterlands-ről, Dél-Thedas nagy és nyitott.
Végre ismét tudunk fajt választani magunknak. A szokásos humán-elf-törpe triumvirátus mellett most megjelennek a Qunarik is, és ismét minden fajnak van saját bónusza.
Lehet gyártani. Gyártani potit, gyártani fegyvert, ruházatot. Csak alapanyaga legyen az embernek! Nagyon rugalmas, nagyon ügyes.
A hang design óriási, képletesen szólva is leültem, mikor berohantam egy barlangba, és a falakról visszaverődött a lépteink zaja. A szinkron pedig… azzal igazából eddig sem volt soha gond, de mégis annyira hatalmas, amikor az ember meghallja először Josephine hangját, és rávágja: antivai. Leliana mondjuk mintha viszont leadott volna az orlais-i akcentusából, a navarrai Cassandrát pedig sehogy sem tudtam belőni. Kicsit olyan is volt, mint aki óvatosan forgatja a számára idegen szavakat.

Bár a játék lényege a játékmenet, ami egészen kiváló, beszélni ezen játék esetén nem erről szokás.
Hanem a történetről.
A dátum 9:41 Dragon, 10 évvel az Origins vége és 4 évvel a Dragon Age 2 vége után. Éééés a játék itt ütközik az első fura „hibába”. Az egy dolog, hogy mentést nem tudunk áthozni két régebbi játékból. Erre ott a Dragon Age Keep, ahol az ember összerakja a saját kis világát. Az viszont, hogy ezt a játékban nem lehet leellenőrizni, az katasztrófa (7 óra játékom került a kukába emiatt). A másik, a felütés. Ha az ember összerakja a Keep-ben a világot, akkor lehet nyomni neki egy play-t, és Varric szépen narrálva elmesél minden lényeges eseményt. Meg azt, hogy hogyan kezdődik a Dragon Age Inquisition. MIVAN? Szóval a leglehetetlenebb felületről (amihez hozzáteszem, hogy rohadtul nem intuitív) kell megtudnom azt, amit a játék elején kellett volna nekem elmondani? Miért nem lehetett volna az egészet (vagy csak a felütést) beletenni magába a játékba? Agyrém.
Na mindegy, kezdődik a vallásháború, ami már érik pár száz éve, főhősünk a kellős közepén találja magát. Itt kissé megint csak a fanyalgás jön belőlem: én értem és megértem a mágusok helyzetét, de az fix, ha legközelebb a játék olyan döntés elé állít, hogy mágus vs templomos, tuti, hogy a templomosoknak segítek. Továbbá elegem van abból, hogy bár mindig a mágusok törik valamilyen formában az orrom alá a borsot, a játék ismételten próbálja őket áldozatként beállítani. Értem én, sz*r nekik nagyon, de az nem választás, ha a játék belezsarolja a játékost a választásba.
A sztorival egyébként nincs gond, bár kicsi úgy érzem, mintha rá akarna licitálni az első részre, amit az emberek általánosan a szívükbe zártak. Megpróbálhatja. A Warden törpém akkor is jobb.

Amire viszont mindenki kíváncsi, azok a karakterek.
A játékban van 9 companion, minden kasztból három, és 3 advisor, a szokásos kém-katona-diplomata háttérrel. Ezen felül vannak régi és új arcok, sok-sok karakter, rengeteg történet. Nehéz is lenne kedvencet választani közülük (nem is, mert Cullen és Cassandra). Mindenki igazi egyéniség, mindenki érdekes. Éppen ezért nagyon furcsa, hogy a party banter (már ha van, mert NAGYON ritkán találkoztam vele 86 óra alatt) továbbra is gyenge. Mintha a játék időközben elfelejtett volna vicces lenni. Az Origins-ben is voltak kemény döntések, szomorú sorsok, az is dark fantasy, de a banter mindig feldobta az egészet, könnyedebbé és humorosabbá téve az egész nevetséges helyzetet, hogy két Warden és „csapat felfegyverzett holdkóros” megmenti a világot. Ez ebben a részben sajnos megint elmaradt. Pedig pontenciál az volt benne, és ha Wynne tudta aktívan szívni Alistair vérét, akkor bárkinek sikerülhet.
El szoktam mondani, hogy a Dragon Age a legbonyolultabb dating sim valaha. Ez nem változott, csak bővült. A játékban nyolc karakter bugyijába vagy gatyájába lehet bejutni, és bár jómagam az „eyes on the prize” elvet követve azonnal rávetettem magam Cullen-re, azért egészen egyszerűen felháborít a tudat, hogy Varric már megint nem romantic interest. Bakker, a fickó mellszőrzetétől a nők 40 méteres körzetben teherbe esnek, és ennek a hülye törpének mégsem lehet elcsavarni a fejét. Egyszerre haragszok rá, Biancára és Bioware-re.

Na és most jöjjön a rinyálás. Van bőven.
– Attribútum pontokat most már csak skill pontokként lehet használni. A játék automatikusan számítja az az attribútumokat. Ez az egyik legundorítóbb dolog, amit RPG csinálhat.
– Nincs healer. Nincs normális support kaszt.
– A skillek tovább lettek egyszerűsítve. DA4-re kapunk 5 skillt és szevasz?
– 8 helyes a skillbar. Komolyan?
– A knight-enchanter (az arcane warrior utódja, mágus "subclass") nem tud nehéz páncélt hordani. Miért? Bakker, peddig ez lenne a húzóerő benne!
– Nem lehet megállapítani, hogy a 9 companion milyen viszonyban van a főhőssel. Értem én, hogy immersion, meg tartsa mindenki magának számon, de ez akkor is övön aluli.
– JÉZUS A MENNYBEN, a női karakterem MEGINT úgy megy, mint egy férfi. F*szom, Bioware, szedjétek már össze magatokat, ilyen baromság 2014-ben egy ilyen játéknál VÁLLALHATATLAN!
– Bugos hang. Hissing Wastes zseniális hely, és én nem hallottam belőle semmit, mert a hangok bugosak. És az ilyen rendszeres máshol. Ha egy karakter szavába vágnak, akkor az nem mondja végig a szövegét. Hallottam olyat, hogy teljes cutscene-eket vágott haza egy-egy ilyen bug.
– A feliratok a képernyő tetején vannak. Ezzel önmagában nincs gond, csak bizonyos szövegelés alatt a kijelölt mob neve is ott van, kitakarva azt a dumát, amire az ember egyébként is csak félig tud odafigyelni.
– NPC-vel való beszélgetés közben a kamera beúszik egy pontra (ami igazából mozgatható), de így is furcsán távol van. Az meg csak rátesz egy lapáttal, amikor a party tagok fel-alá rohangálnak közben. Egy súlyos beszélgetés ilyesmi tesz nevetségessé… és nem teljesen a jó értelemben.

Legyen egyelőre ennyi.
Annyi, de annyi mindent tudnék még mesélni, a trialokról, hogy végignyomtam Friendly Fire mellett a játékot, és nem mertem Bullt magammal vinni, mert folyton leterített engem, vagy Cassandrát. Hogy mennyire jók a karakterek, hogy meglepően sok és jó rejtvény van benne, hogy Morrigan itt van, és magával hozta az én kicsi fiam is, hogy amikor a Warden-emről kérdeztem, akkor majd beolvadtam az asztal alá.

Tudnám én hosszan szidni ezt a játékot, de senkit ne tévesszen meg: nem véletlenül adtam rá mindezek ellenére 9 csillagot.

spoiler Mindegy, előre szaladtam. XD

Szóóóval itt vagyunk sok-sok évvel a DAO és a DA2 eseményei után, és igen, voltak fenntartásaim a történettel kapcsolatban, de ezeket úgy nagyjából az első pár perc után elsöpörte a sztori dinamikája. Mert egyből beszippantott. Én tényleg azok közzé tartozom, aki nem szerette a második részt, holott tök sok jó és szép húzás volt benne. Egyszerűen megint imádtam belemerülni, rohangálni már csak azért is hogy nagyjából összeszedjem a világról szóló leírásokat. Mert még mindig imádom, azt amit felépített a játék, és ahogy egyre több és több infót kapok, egyre jobban megismerem egyre jobban beleszeretek.
Az külön zseniális húzás, hogy a főszálak küldetéseinek a címe mind-mind egy egy ilyen tök jó szövegekből való idézet. Imádtam, hogy bejáthatóak a területek, hogy olyan sok hely van, hogy nem csak Fereldenbe mehetek, hanem Orlaist is felfedezhetem. Bár legyen bármennyire is gyönyörű az aranyló vagy a sötétségbe borult sivatag, a burjázó zöld Emerald Graves, a szívem akkor is az „ázott kutya szagú” Fereldenért dobog.
És ha már itt tartok, végre meghallgathattam az emberek véleményét a wardenemről! Olvadoztam, amikor azt olvastam, hogy ő és Alistair együtt építették újjá az országot, teljesen meghatódtam, amit Leliana mondott róla, mert igen vele beszélgetett a warden Couslandom olyan nagy lelkesedéssel a cipőkről és a frizurákról, és amikor spoiler Élveztem úgy mászkálni Fereldenben, hogy a wardenem és Alistair uralkodása alatt lett olyan, amilyen. És hiába kezdtem bele más world state-be, a szívem az első végigjátszáshoz húz vissza, a többinél érzem, hogy nem az igazi ._.
Éés az első dolog ami nagyon-nagyon zavart, hogy mindekinek jutott egy-egy epic cameo, de hogy Alistairnak csak a HW quest alatt jut, és akkor is viharosan távozik körülbelül, és mivel én végül a templomosok oldalán vittem végig az első végigjátszást, hát zokog a lelkem, hogy EGYÁLTALÁn nincs Alistairnak cameoja. Értem én, hogy ez a queen Cousland és king Alistair nem a legnépszerűbb ending, de könyörgöm ennyire ne legyen már figyelmen kívül hagyva ez a szál Q_Q Egyébként a wardenem levele szörnyen megható volt, és sír a lelkem lelkesen. Remélem a következő részben fehér griffestől ront be majd Denerimbe.
Most hogy a panaszkodásom első felén túl vagyok, hadd mondjam el, hogy mennyire imádtam a companionoket, még akor is, ha Vivről néha teljesen megfeledkeztem. Mindegyik különleges és egyedi színfoltot ad a játékhoz, és bár alig szólnak egyméshoz az utazások alatt, (főleg 0 megjegyzést tesznek a karim szerelmi életére pedig azok voltak a játékok legviccesebb pontjai) szinte mindegyiküket megszerettem. Cullen zseniális, az első rész óta szerettem, és annyira örültem, hogy végre megadhatom neki a boldogságot azzal, hogy rávetem magam és romance-ba kezdek vele. És istenem a karim helyett is olvadoztam rajta, mert egy cinamon roll. Szóval, igen imádtam benne Cullent, Cassandrát, Lelianat, és Doriant is, de atöbbiekkel is elboldogultam… Nagyjából, mert Solast nem igazán kedveltem sokszor rúgta össze a port vele a mage elfem, de én kifejezetten élveztem vele vitatkozni. XD
De ha már itt vagyunk, a főrakarakterem olyan szinten távolságtartó isteni lény volt, hogy még én is messze éreztem magam tőle, és ez nagyon zavart, Néha beletrollkodtam a komoly helyzetekben vele egy well shittel, de egyébként nem igazán tudom eldönteni milyen is a jelleme… Szóval ez szomorú, nagyon-nagyon szomorú. Mert nagyjából nulla háttértörivel kezdünk vele, a végén remélem a kövi rész nem megy olyan otome gamekre jellemző üres főkarakterbe, mert akkor én mérges leszek és csalódott. Ennér azért még Hawke is színesebb volt. És ha már nála tartok: Hawke fura volt, és előre haladva a történettel teljesen felidegesített.
spoiler
A játékban a harc már inkább nincs is, Cassandra és Blackwall kb maguktól halhatatlanok, és hiányolom az eloszható pontokat, mert én még most is imádom a DAO-ban elosztogatni magamnak, hogy a saját eszemre hagyatkozva bénázzam vagy ne bénázzam el. A képességek jóknak jók, de hova lett a mágia négy iskolája? Annyi skillje volt egy mage-nek hogy azt se tudom most se hova nézzek, itt meg… És mi ez a takitkai nézet? Na mindegy.
Szóval a játék zseniálisan jól össze van rakva, kicsit több hangsúlyt fektetnek az elfekre, akiket én alapvetően nem nagyon szoktam kedvelni, a LoTR óta imádom a törpöket, a DAO-ban is a negyedik végigjátszásban választottam csak elfet, mert nem tudom nem fognak meg úgy, mint a törpök. XD de örülök, hogy a világismeretünket bőszen bővíti a játék, de még az elf karim után is úgy vagyok vele, hogy jó-jó nagy vár ide, hadsereg oda, midenki földreszállt égi jelensének tekint meg mit tudom én… És mégis sokkal badasabb a csóró wardenem aki úgy nagyjából az innen-onnan leaggasztott csapattársaival sátorozva massírozott összevissza Fereldenben (és aztán 12! mágussal) legyőzte az archdemont, annak tudatában hogy tényleg mi van ha meghal. Szóval igen jobb szeretne lenni, de a szívem közepe akkor is a wardenemé és Alistairé.
De én akkor is szeretem, az egyik legjobb játék élményem marad, sok izgulós, és stresszes pillanatot adva nekem. Nem hibátlan, de igyekszik fejlődni. Szerethető és könnyen magával sodorja az embert, szóval igen, neki fogok ugrani megint, amint befejeztem a DLC-ket.

Szórakoztató játék.

Ami nagyon tetszett:
– A karakterkészítés magasan veri az összes játékot, amivel eddig játszottam. Szuper! (És igen, alighanem az eddigi legcukibb karakteremet sikerült itt megalkotnom egy kapafogú elf fickó képében. XD)
– Nagyon jó párbeszédek vannak benne és némelyik reakció olyan őszinte, hogy felröhögtem hangosan játék közben. :D (Vivienne epés megjegyzéseit meg Dorian kétértelmű beszólásait nagyon bírtam. XD)
– A varázslatok pofásan néznek ki (bár azért a Dragon's Dogma-t nem veri…).
– Szép grafika, korrekt játékhosszúság.

Ami nem tetszett:
– rengeteg felesleges, nem túl izgalmas mellékszál
– bénácska irányítás

RPG fanoknak jó választás!

Ismerkedés pár megizzadt óra után: Pofám leszakad, idegeim kiégnek, minden szőrszálam feláll – hogy azok a *** fák már megint a pofámba lógnak és a zöldtől végülis csak az ellenséget nem látom, az valóban full lényegtelen_ Totálisan_ Tényleg_