The Gallerist (2015)

Mivel úgy gondolom, hogy a 21. század top 10 vívmányában benne van a solo mode-dal rendelkező heavy euro játék, ezért ezt a rákattantsági szintet már elegendőnek éreztem ahhoz, hogy kiadjak cirka negyvenötezer forintot egy játékért abból a célból, hogy egyedül játsszak vele. És megérte.
Az ár-érték aránnyal azért nem teljesen vagyok megelégedve. Igaz, hogy gyönyörűszép játék, hatalmas dobozban, minőségi alkatrészekkel, inserttel, miegyebekkel, és igaz, hogy a legszebb játékomnak tartom, de már mondjuk a feleségem szerint a Fesztáv szebb. Igaz, hogy egy nagyon nehéz fejtörő, tele csavarokkal és szövevényekkel, de a Tawantinsuyu, a Trismegistus vagy a Maracaibo nehezebb szerintem. Igaz, hogy Vital Lacerda utolérhetetlenül jó abban, ahogy a mechanizmusokat teljesen egybeolvasztja a tematikával, de azért pl. a Village is szépen teljesít ebből a szempontból.
A Gallerist ereje abban van, hogy mindezeket egyszerre tudja hozni profi színvonalon. Rengetegszer újrajátszható, nagyon szép, nagyon nehéz, és nagyon átélhető a témája. Emiatt végül tényleg a legjobb játékká válik, amivel valaha játszottam, de azért nem háromszor olyan jó, mint pl. a Trismegistus, a Tekhenu, a Maracaibo, a Praga caput regni… stb., pedig háromszor annyiba kerül. De az a szerencse, hogy tényleg csak az ár-érték arányába tudok belekötni, minden más szempontból fényesen csillog a játék. Ezért aztán ha egy év múlva is ugyanezt tudom mondani, akkor mindenképp megérte.
Annyi biztos, hogy jelenleg teljesen be tud szippantani a világa, tényleg egy galériatulajdonos bőrében érzem magam, a munkakör minden velejárójával. Műtárgyakat adok-veszek, művészeket fedezek fel, feldumálom a képeim árát a rádióban, befektetőket, gyűjtőket, celebeket csalogatok be a galériámba ingyenjegyekkel, tőzsdézek a nemzetközi piacon, licitálok árveréseken, ahogy növekszik a cégem, egyre több alkalmazottat fogadok fel, közben igyekszem gyarapítani a pénzemet és a hírnevemet.
Egyedi, stílusos, klassz játék, most éppen a kedvencem.