Styx: Master of Shadows (2014)

Fantasy lopakodós játék, ahol nem árt, ha megtervezel minden lépést.
Styx egész könnyen fűbe tud harapni, úgyhogy tényleg érdemes lopakodni és alternatívan megölni az ellenfeleket.
Ugyanazon a világon játszódik, mint az Of Orcs and Men, mivel ez annak elődje.

Sajnos nem volt hozzá elég türelmem és nem is kötött le, ezért félbehagytam.
Talán egyszer folytatom.

A Cyanide nem a AAA kategóriás játékairól ismert, sőt mondhatjuk azt is, hogy elég ergya programokat tettek le eddig az asztalra. De, és ez egy igen nagy de, mindegyik játékuknak van egy utánozhatatlan hangulata és sztoriban igen erősek szoktak lenni. Így volt ez az Of Orcs and Mennel is. Maga a játékmenet borzalmas volt, a grafika ótvar, viszont a történet és a hangulata teljesen magával ragadott, köszönhető főleg a 2 főszereplőnek, Arkailnak és Styxnek. Utóbbi ráadásul, meglepő módon, kapott 1 önálló játékot, ami, szintén meglepő módon, remek lett. Sőt meg merem kockáztatni, hogy az egyik legjobb stealth game jelenleg a piacon. De miért mondom ezt?

Először is a sztori miatt. A Styx egyfajta előzménye az Of Orcs and Men sztorijának és megtudjuk belőle, hogyan lett Styx fajának egyetlen értelmes, intelligenciával rendelkező egyede. Ahhoz, hogy megismerje a létrejöttének sötét titkát, Styxnek el kell lopnia az Élet Fájának szívét, mely egy hatalmas torony belsejében található és az emberek és elfek erőteljesen törékeny szövetsége őriz. Természetesen mire odáig eljut sok mindent meg kell tennie és sok emberrel le kell számolnia. De ennél többet nem mondok a történetről, mert 1, spoileres lenne már 2, tényleg miatta (is) érdemes végigvinni a programot.

Térjünk rá a játékmenetre. Ez bizony ízig-vérig egy lopakodós játék. Van benne ugyan harcrendszer is, de arról először azt hittem, hogy a fejlesztők voltak hanyagok, hogy ilyen gány lett, de utólag rájöttem, hogy tudatos döntés volt, mert rá akartak kényszeríteni arra, hogy lopakodjak és ne mészároljam végig Akenash tornyát. Ez bizony sikerült is nekik. Sok trükkünk ugyan nincs, de ami van az felettébb hasznos. Tudunk klónokat gyártani, amivel elterelhetjük az őrök figyelmét, homokkal messziről kioltani a fáklyákat, füttyenteni, amivel hallótávolságon belül mindenkit elcsalhatunk, láthatatlanná válni kis időre meg még pár dolgot. A sikeres küldetésekért és opcionális feladatokért skill pontokat kapunk, amikből a küldetések között fejleszthetjük képességeinket.
Pár szó a mesterséges intelligenciáról. Az MI néha eszméletlen remek munkát végez (feltűnik neki, hogy társa nem ért vissza az őrjáratból, meghallja, ha vkinek kitörjük a nyakát, ha gyanús neki valami benéz az asztalok alá és szekrényekbe stb.), néha viszont tragikomikus dolgokra ragadtatja magát (két tereptárgy között el kezd grasszálni, füttyentek neki, elindul majd meggondolja magát 1 pillanat alatt, vagy egyáltalán el se indul, meg hasonlók).

A látvány nem túl acélos, de nem is vészes. A pályatervezés viszont remek lett. Több útvonal is elérhető a célunkhoz és nem volt egyszer sem olyan, hogy zsákutcába futottam volna, mert kis ügyességgel és gondolkodással mindenhonnan ki lehet jutni (láthatatlansággal még a legszorultabb helyzetből is). Nagy probléma csak, hogy végig egy toronyban vagyunk így a helyszínek nem túl változatosak, ráadásul a játék vége felé korábban már bejárt részekre is vissza kell térnünk.
A szinkronhangokat jól eltalálták, ahogy a zenéket is. Az irányítással sincs különösebb probléma, bár Styx néha hajlamos nem érzékelni, hogy nyomva tartom az egér bal gombját és lassú gyilkolás helyett, gyors kivégzést produkál, de ez a 18 órás játékidő alatt nagyon ritkán fordult csak elő.
Igen, jól látod. 18 órás játékidőt írtam. Ennyi volt nekem kb és a mellékküldikkel nem igazán foglalkoztam (gyűjtsd össze a pályákon található érméket, szerezd meg a relikviát meg hasonlók), szóval ez kitolható még bőven, de érdemes felkötni a gatyát akkor, mert normál fokozaton is van kihívás. Persze valamennyit elvesz a nehézségből az, hogy van quick save lehetőség, de hát ennyi baj legyen.

Hm… sok mindenről nem írtam még, de meghagyom a felfedezés örömét másoknak is. A Styxet csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a lassú, gondolkodós, lopakodós játékokat.

A napokban tanultam egy új kifejezést. Infiltration game.
Gyakhat bele Ezio római seregeket a földbe, álcázhatja magát mikulásnak a 47-es ügynök, hogy célpontokat szedegessen le, a homállyal eggyé válás Styx művészete lesz. Mert egy jobb esetben is derékig érő kobold nem fogja felvenni a harcot a nála jóval nagyobb, és jobban felszerelt emberekkel, főleg nem nehezebb fokozatokon, ahol a lelepleződés egy igen olcsó halálnemnek minősül. Ez a játék bája, és a kőkemény lopakodásra kiéhezett játékosokat célozza. A Styx: Master of Shadows erőssége a több útvonallal rendelkező pályák, legyűrésükhöz feltétlenül szükséges az ellenségek kiismerése, a saját képességeink precíz használata és sok-sok türelem. A harcrendszer (amit sokan szidnak, lássuk be, joggal) is ezt erőlteti, az ember nem fog kivont késsel berohanni az ellenségei közé.
Ellenségekből pedig akad bőven, mind mennyiségben, mind változatosságban. A játék vége felé visszasírja majd a játékos a talpig felfegyverzett lovagot, ami csak meglátja az embert, nem pedig kiszagolja, mint az elfek, vagy hallja, mint azok a hülye bogarak. De aggodalomra semmi ok, a pályák telis-tele vannak alternatív útvonalakkal, így minden konfrontáció elkerülhető.
A játék meg is jutalmazza érte az embert. Plusz tapasztalati pontot ér a küldetések egészére a gyorsaság, a diszkréció, az áldozatmentesség (mellékküldetés célpontja nem számít) és a tokenek gyűjtése. Zónánként (egy küldetés alatt 4 zónát jár be az ember) a főküldetés mellett akadhatnak más teendők is, például ereklye megszerzése, célpont kiiktatása, rejtekhelyek felkutatása, a személyes kedvencem pedig az egyszer előforduló „öld meg az árulót, és a hulláját vidd el a pálya végére” feladat volt.
A mesterséges intelligenciára nem sok panasz lehet, az ellenségek nem csak járőröznek, hanem ha úgy adódik, aktívan keresik Styxet, riadóztatják egymást, magasabb fokozaton egyre élénkebben és makacsabban. Persze találkozhatunk olyan esetekkel is, amikor ezek az igen magasan kvalifikált katonák egymásnak (vagy éppen falnak) ütköznek, sikeresen letérve saját útjukról.
A történet bár érdekes, nem kifejezetten lebilincselő, függetlenül attól, hogy a főhős, Styx nyers stílusa egészen élvezetes. Azoknak pedig, akik ismerik és/vagy játszották az Of Orcs and Men spoiler című játékot, nem is mond különösebben újat, bár a csattanó így is egész ügyes.
A textúrák alacsony felbontása miatt a játék néha kifejezetten csúnya, de cserébe nem kér erős vasat, és nem megy a hangulat rovására sem.
Egyesek negatívumként értékelik, hogy a játék felétől visszafelé haladunk a pályákon, de nekem bejött az ötlet, főleg azért is, mert teljesen más perspektívát adott egy ismerős helynek.
Az újrajátszhatóságot alátámogatja a magasabb nehézségi szint, az óriási pályák (amik papírforma szerint teljesíthetők fél óra alatt, nekem több órámat is sikerült beleölnöm ezekbe), és a játék kiismerésre után a magabiztosabb irányítás.
Bár nagyon megszerettem ezt a játékot, ajánlani tényleg csak azoknak ajánlom, akik lopakodás címen jobban szeretnek az árnyékba burkolózni, csendesen ér vérmentesen haladni, nekik viszont nagyon sok szeretettel!