Dragon Age: Inquisition – Trespasser (2015)

Pro Tip: először a többi kiegészítőt játsszátok végig.

Kapkodtam, nem értem a Descent aljára, a Jaws of Hakkon-ba pedig egyenesen beletört a fogam (a kiválasztott Trial-jaim között ott volt a kevés XP a mobok/küldik után, szóval nagyon nem voltam lv 20 az alapjáték végére).
A Trespasser… ez egy nagyon jó DLC. Sajna nagyon rövid, pár óra alatt végigtolható, de az élmény kárpótol: a companion-ök továbbra is zseniálisak, a harc és a sztori fergetegesen epic, főleg ha az ember megtalálja a recepteket egy négyes szintű, és mocsok erős gönchöz. Az Édes Négyes (ahogy az Inquisitor-Cassandra-Varric-Dorian party-t hívtam) nevetségesen nézett ki (vagyis egyformán), de úgy vágtuk át magunkat a Qunari seregen, mint forró kés a vajon. Előtte meg belealáztak a földbe, zseniális volt a fordulat.

A sztori és a végkifejlet meg… annyira elégedett vagyok vele.
Talán csak az bosszant valami borzalmasan, hogy Alistair az egész játékban valami 15-20 másodpercre bukkant föl, volt egy sora, és soha többé nem láttam. (Mondjuk továbbra sem bánom, hogy megkoronáztam, legalább a kedvenc DA karakterem biztonságban van.) Ezzel szemben Teagan-re rá se ismertem, és nem csak a „plasztikai műtétje miatt”. A dumája meg a Grey Warden-ekről… Ember, az unokaöcséd/királyod is egy Warden!

Mindenesetre a monumentális befejezés köröket ver az alapjátékra, és bár istenkáromlás ilyet mondani, de jobban esett, mint az Origins vége. Alig várom, hogy nekiálljak a második világomnak, és egy majdnem teljes újrajátszásnak.

Hú. Hát, ez a kiegészítő kb. kötelező ahhoz, hogy normális lezárást kapjon a játék. Nem hosszú, nem annyira bonyolult, lényegében egyetlen fő küldetés van benne, maga a Trespasser, de nagyon izgalmas, és nagyon sokat hozzátesz az eseményekhez.
Hasonlóan az Origins: Witch Hunt-hoz eltelt két év. Főhősünk teszi a dolgát, vezeti az Invizíciót, ami, miközben a játékos nem kísérte figyelemmel, egyre erősödött. A világ vezetői pedig természetesen nem nézik jó szemmel, hogy ennyi hatalom gyakorlatilag egy kézben összpontosul, úgyhogy össze kell hívni az Exalted Councilt, ahol eldől, mi lesz az Invizíció sorsa. Aztán persze megint nem úgy alakul semmi, ahogy szegény karakterek tervezték, de hát ez már megszokott.
A Witch Hunt-hoz képest nagy plusz pont, hogy mindenki itt van. Nem csak a kutyát viszed magaddal, hanem a teljes csapat összegyűlik Halamshiralban, és ki-ki mesél az életéről az elmúlt időszakban. Néhányukkal nosztalgiáztok egyet, kicsit Citadel DLC stílusban itt kapjuk a legtöbb „szabadidős” jelenetet is, amikor tényleg csak szórakoznak a szereplők (pl. a fürdő Vivienne-nel, Bull szülinapja, Cullen és a kutya…). Aztán jön az első szuper pontja a DLC-nek… a dolgoknak van következménye. Egy csomó mellékküldetésre hivatkoznak a tárgyalásokon… én például buzgón foglalgattam el az erődöket, mondván, hogy jó lesz az még, és Mother Giselle pl. megdicsért a Suledin's Keepből érkezett segítségért… Teagan pedig számon kérte, hogy miért tartjuk fent a Crestwoodit, amikor már nem kell vigyázni ott a rendre. Maga Teagan egyébként kicsit bosszantó, mert egyrészt felismerhetetlen, másrészt pedig megint ott van a Wardenekkel kapcsolatos amnézia, amit Hawke esetén is tapasztaltunk, teljesen elfelejtette, hogy úgy ócsárolja a Wardeneket, hogy amúgy az unokaöccse is az…
Az Inkvizítorhoz egészen másképp állnak. Eddig „csak” egy egyházi személyként tisztelt figura volt, akit a szervezete követett, itt viszont tényleg úgy néznek rá, mint az egyik legnagyobb hatalmi szerv vezetőjére. Két opció van, vagy a talpát nyalják, vagy a pokolba kívánják, de köztes út nincs. Maga a szinkronszínész (legalábbis Alix Wilton Regan) zseniális munkát végez, különösen az agresszív, de igazából mindegyik opció hordozza azt az érzést, hogy a karakterre elképesztő felelősség hárul és az összeroppanás szélén van. Még a távolságtartó válaszok is hozzák a „jól vagyok, jól vagyok, csak hagyjatok már békén egyszer az életben” hangulatot. És az egyik legmeghatóbb elem, hogy a fizikai és lelki összeomlás szélén mindenki ott áll mellette, és szó szerint mindenki. Nekem két karakter volt, akikkel nem sikerült igazán magas approvalt összeszednem, hanem elég semleges maradt a kapcsolatunk, ez Sera és Vivienne, de még ők ketten is végig ott vannak a karakter mellett, amikor épp fájdalmai vannak a jel miatt, próbálják felkaparni a földről, ápolják a lelkét Solas miatt, nyugtatják az Exalted Council kapcsán… Vivienne még úgy is kitartott a karakter mellett és biztatta, hogy konkrétan miattam számolták fel az életstílusát. Azok a karakterek pedig, akikkel magas volt az approvalom, Dorian, Varric, Cassandra, nagyon szép jeleneteket kaptak.
A nyomozást magát imádtam, ahogy megint el kellett találni, mikor melyik Eluvianon menj keresztül a Crossroadsnál, egészen észnél kellett lenni, és miután eddigre már annyira fel lehet fejleszteni a karaktert, hogy jóformán bárkit elintéz, inkább ezen volt a hangsúly, nem is annyira a harcon. És noha ott van a qunari probléma, egyértelművé válik a végére, hogy a DLC célja inkább az, hogy megágyazzon a következő résznek, és kitisztítsa a képet Solas plot-twistje körül. Mindkettő sikerült, én személy szerint nagyon várom a negyedik részt ezek után, és spoiler
Egy dolgot sajnálok kicsit… pont azért, mert ennek a DLC-nek igazából nem a qunarik a lényegei, már megint csak az elfekről derülnek ki új dolgok. A DA esetén valahogy kezd megtörni az a megrögzött elfpártiságom, ami a Gyűrűk Ura óta tart, mert pont azt nem hozza a faj, amiért szeretném őket: nem szellemileg fejlett, titokzatos, emelkedett nép, hanem egy borzalmasan kirekesztő és bizonyos szinten sznob társaság, minimális kivételekkel. Nagyon izgalmas lenne, ha ezt a változtatást, hogy itt nem a klasszikus, filozofikus elfeink vannak, kihasználnánk, de nem tesszük, helyette a játék úgy kezeli a népet, mintha minden igaz lenne rájuk, ami Gyűrűk Urás, vagy Dragonlance-es társaikra, és miközben rájuk fókuszáltunk, elszalajtottunk egy lehetőséget, hogy megtudjunk többet a qunarikról, akik a DA világának legeredetibb faja, és egy számunkra egészen embertelennek tűnő hitük és filozófiájuk van, amire érdemes lenne időt szánni.
A zárás nagyon ütős, nagyon szép, remekül megoldották, hogy az Inkvizítor büszkén, egyenesen háttal köszönhessen le a hősposztról, ne legyen az a káosz, mint Hawke vagy a Warden körül. És bennem van az az üresség, ami a jó történetek végén mindig. Biztos, hogy újra előveszem még.