Scorn (2022)

Nagyon éltem ezt a röpke 6 órát. Leginkább walking simulator és puzzle game-ként funkcionál, és bár a gunplay-ben akadnak ötletes megoldások, e téren lerí a határozatlanság. Az aprólékosan kimunkált art design-nal felvértezett zseniális atmoszféra viszont mindent uralt.

Átjárta az egészet az agónia, amit szintén részletes, durván ábrázolt testhorroron keresztül éreztettek. Mintha egy élő szervezet belsejében haladtam volna, ahogy a fegyverek és az egyes mechanizmusok panelei is izmokból, inakból, csontokból állt volna össze. Elképesztő. Se térkép, se dialógus, se kapaszkodó nincs, a háttérsztorit látképek, cselekedetek alapján lehetett valamennyire teoretikusan fejtegetni. Nagyon tetszett, hogy magamra voltam utalva, ezáltal még inkább idegennek éreztem magam ebben az ismerősnek ható, mégis ismeretlen világban.
Amit amúgy nyomatékosít a pokoli erős soundtrack. A fegyver váltást, újratöltést, lőszer utánpótlást és hp utántöltést kreatívan oldották meg, viszont tényleg beleerőltetettnek hat ez a mechanika, ami amúgy a játék vége felénél lévő harc(ok) közben ütköztek ki legjobban.

Mindezekkel együtt ettől a fejlesztő csapattól, egy kezelhetőbb gunplay-jel simán vevő lennék egy Alien játékra, mert azt az esszenciális Giger által vizionált légkört olyan profizmussal adták át, amire szerintem a néhai mester is elismerően bólint odafent.

GROTESZK GYÖNYÖRŰSÉG

A Scornban H. R. Giger, Zdzisław Beksiński és David Cronenberg rémálmai találkoznak a zseniális képi és zenei vizualitással. Hangulatos walksimként és logikai játékként összességében korrektül működik, de a frusztráló harc és a nem túl barátságos mentési rendszer csúnyán belerondít az összképbe. A game eleji első puzzle egy szemétség (nem fokozatosan, szépen lassan szívatnak meg, hanem már rögtön!), s nem azért, mert annyira nehéz, hanem mert a program egyáltalán nem közli, hogy mit is vár el tőlünk a továbbjutásért. Egyedül itt csaltam kicsit (a sorrendet nem jegyeztem meg, csak, hogy melyikből kell kikölteni azt az ízét – kikölteni? Hát honnan a fenéből kellett volna ezt egyáltalán tudnom? S hogy pont abból?), a többi feladvány nem vészes. De miért kellett bele az a silány harcrendszer? Akkor már jóféle beat 'em up/hack&slash keverék láncfűrésszel (a kis genyók ellen, akik állandóan savat köpködnek)… a végén a kiborg-féle bossharcok nem is voltak annyira rosszak. Úgy igazából se utálni, se szeretni nem tudom. Annyi biztos, érdekes utazás.

Azt hiszem, ez a legbizarrabb játék, amivel valaha játszottam, ami nem kis szó, ugyanis bő húsz éve vettem az első konzolomat. Nehéz bármit is írni a Scornról. Mindenféle klasszikus gamer-elvárásnak középső ujjat mutat. Egy tetves szó nem hangzik el, egy darab tutorialt vagy hintet nem ad, és a történet megértéséhez nulla szöveges segítséget nyújt. Semmi, nichts, nada. Ennyire zéró fogódzkodó még a soulslike-játékokra sem jellemző. Eleinte tényleg csak egy sétaszimulátor (még mindig utálom ezt a szót), különös rejtvényekkel – amik sokkal inkább szólnak a környezet, a minket körülvevő világ kiismeréséről, mint a logikáról –, majd később amolyan túlélőhorrorrá avanzsál, de a lövöldözést hagyni kellett volna, ugyanis az eléggé darabos, illetve elrontja az addigi, furcsán meditatív hangulatot.

Ugyanis van itt iszonyúan vaskos atmoszféra, zavarbaejtően groteszk és weird helyszínek, lények, avatatlan szemnek gyomorforgató jelenetek, és valami transzcendens, zsigeri, ugyanakkor homályos történet-féleség születésről, életről, halálról. No meg az H.R. Giger művészete előtti tiszteletteljes főhajtás. Ha valami, akkor a Scorn aztán tényleg nem való mindenkinek, hamarabb nevezném művészeti alkotásnak, egy borzalmasan sötét belső tripnek, egy megelevenedett rémálomnak, mint videójátéknak. Ezek az aspektusai legalábbis sokkal erősebbek, mint maga a játékmechanika. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mivel rukkol elő legközelebb a szerb csapat.