Dragon Age II (2011)

Kilenc csillag, mert elfogult vagyok. Az értékelés a csillagozásnál jóval kritikusabb lesz, de nincs szívem lejjebb vinni.
A Dragon Age II, ha egyetlen mondattal kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy „az elvesztegetett lehetőségek játéka”. Elképesztő potenciál van benne, zseniális lehetne, de nagyjából minden feldobott labdát elfelejtenek lecsapni, vagy rosszul csapják le. A játékmenetről szokás szerint keveset tudok mondani, mert nem értek hozzá sokat, nekem mindig a sztori és a karakterek a lényeg… de azért megjegyzem, hogy hiányzott az Origins változatossága, az, hogy aktívan, folyamatosan kell taktikázni, a beékelt logikai játékok… A DA2 sokszor inkább hack-and-slash. A grafika szép, a hangulat jó, de sokkal kevésbé RPG – Hawke háromféle lehet. Szó szerint háromféle, mert gyakorlatilag egyáltalán nem számít a neme sem – tekintve hogy az összes romantikus szál is playerszexuális, és nincsenek olyan megnyilvánulások, mint az Originsben, ahol mondjuk megkérdőjelezték a karakter képességeit azért mert nő.
A sztori alapvetően szerintem egy nagyon jó ötletre épül. Ott van Hawke, aki gyakorlatilag annyira kisember, amennyire lehet. A családját menti, a családjának akar jót, a családjának akarja visszaszerezni a nevét és rangját, nincsen globális konfliktus, „te vagy az utolsó aki megmenthet minket” helyzet, csak menekült, aki szeretne jó életet teremteni magának és a barátainak, aztán minden balul sül el, mindig belesodródik a nagypolitikába, és úgy lesz főhős, hogy igazából nem célja azzá válni. Elképesztően jó ötlet, és Hawke karakterét szerethetővé és megérthetővé teszi – a probléma, hogy ezt még a játék is elfelejti. Miközben főhősünk botladozik át a cselekményen, próbálja kézben tartani az eseményeket, és közben lassanként mindent elveszít, a környezete piedesztálra emeli, és tudomást sem vesz a hibáiról. Cassandra, akinek Varric a történetet meséli, az egyetlen, aki végig kritikát fogalmaz meg, végig támadja Hawke cselekedeteit, ő az ellenpont, de a végére még ő is azt mondja, hogy „de hát nem tehetett róla.” Én pedig ott ültem a képernyő előtt, azzal, hogy nagyon szeretem a karaktert, de akkor is, igenis tehetett róla, igenis nagyon nagy szerepe volt abban, hogy mi történt.
A karakterek nagy részét imádtam, Varric zseniális, Fenris ugyan illusztráció az angst szó mellett a szótárban, de szerethető és megérthető, Isabela karaktere megint igencsak megváltozott az Origins óta, de a barátsága Hawke-kal nagyon szép. Bethany szerethető, úgy általában a csapat dinamikája működik, végignézhetjük, ahogy évről évre egy összeszokott baráti társasággá válnak. Viszont van egy hármasunk, név szerint a Merrill-Sebastian-Anders trió, akikkel nagyon sok baj van. Merrillt a játék kényszeresen beállítja cuki karakternek. Tényleg aranyos, mosolygós lány, aki mindenben naiv, gyerekes – csak amúgy egy démonokkal szövetkező vérmágus. És ahogy Hawke kisember mivoltát, úgy ezt is elfelejti a játék. Elkövettem azt a hibát, hogy friendship útvonalon mentem vele, de ha valaha újrajátszom, tuti a rivalry-t választom. Mindenki pátyolgatja, és ha esetleg szólsz neki, hogy nem jó, amit művel annyira megsértődik, hogy vért izzad az ember, mire visszadolgozza magát a jó oldalára. Paradox jellem, és ezért nem pozitív értelemben szürke morálisan.
Sebastian maga az unalom. Van egy izgalmas háttere ezzel a száműzött herceg sztorival, egy csomó mindent ki lehetne hozni abból, hogy hogyan ütközik a hite a bosszúszomjával, és ehelyett, hogy Varric szavaival éljek, a srác egy kóristafiú. Olyan mértékig hidegen hagyott a karaktere, hogy az már bosszantott.
És Anders. Az Awakening legjobb figurája volt, laza, kicsit felelőtlen, kicsit önző, mindig humorizáló, de idővel kiderült, hogy nagyon jó szívű, tiszteli az életet, és támogató, baráti környezetben ki tud teljesedni. Ehelyett itt bosszúszomjas, gyűlölködő, mindent fekete-fehérben lát, és csak nagy ritkán láthatjuk, hogy amúgy van egy jó oldala. Ezzel pedig így önmagában nem lenne semmi gond, sőt, a DA legjobb negatív karakterfejlődése lehetne – csak az a baj, hogy nem látunk belőle semmit. Nem indítják el efelé az Awakeningben, nem változik jelentősen a játék cselekménye alatt, egyszerűen csak akkor olyan volt, most meg ilyen – minden offscreen történt. Borzalmasan lusta megoldás, és megint egy elvesztegetett lehetőség.
Kontinuitás az első résszel gyakorlatilag minimális, kimerül néhány cameoban, senkit nem érdekel semmi, kapcsolatokat, barátságokat felejtettünk el. Ezt kis mértékben a Legacy DLC orvosolja.
Ugyanakkor maga a játék nagyon szórakoztató, ki tud váltani érzelmeket, a sztori izgalmas, vannak benne csavarok, úgyhogy én nem bántam meg azt az időt, amit vele töltöttem, és ahogy írtam, elfogult vagyok, mert nem tudom nem belelátni, hogy mennyire jó lehetett volna, mennyire kevés változtatással. Remélem, az Inquisition némileg orvosolja majd a hibáit.

(Higgyétek el nekem, ez a rövid verzió.)

Egész egyszerűen nem nyerhetek, igaz-e?
Sok mindenben javít a második rész az elsővel szemben, szép grafika, gyors, izgalmas harcrendszer, bővebb tutorialok. De ahol ad, ott sajnos el is vesz.
Szép a világ és a hangulat… de a 2012-es Guild Wars 2 mellett, ami csak egy évvel fiatalabb, kopottnak és üresnek tűnik. spoiler
Szépek a karakterek… az az egy humán, akit a játékos választani tud. Persze, értem én, hogy a sztori miatt kell ez így, de na! És akkor a furcsán kurta karigenerálásról nem igazán szóltam.
Végre megszólal a játékos, és azon nem akadok ki, hogy van két hangja (női és férfi), ez teljesen normális… azt már kevésbé csípem, hogy a válaszok, amiket tud adni, azok pár szóban vannak összefoglalva, egy kis ikonnal jelezve, hogy hogyan szánja az ember a hanghordozást. Ilyenkor a játékos választ egyet, és reménykedik, hogy a karakter azt mondja, amit szeretne. Hol van ez az Origins féle olykor 5-6 különböző, teljes hosszában a képernyőre kiírt válaszaihoz? A kis ikonok viszont tényleg jók.

Companion-ök. Az Origins companion-jei zseniálisak. Sorolhatnám, hogy miben, de akit érdekel, ott van az Origins értékelésem alatt egy összefoglaló. A Dragon Age 2 companion-jei viszont olykor borzalmasan sótlanok, a party banter sokszor rémségesen gyenge, a humor csaknem hiányzik, a karakterek néha papírvékonyságúnak tűnnek. A karakterküldik viszont sokszor jók és érdekesek. Tetszett még a friend/rival opció, hogy egy karakter vagy barátja, vagy riválisa a játékosnak, de ettől függetlenül lehet még társa, és ha kell támasza. Itt nem egyszerűen csak szeretik, vagy utálják az embert.

Az Origins-hez képest nagyon kevésnek tűnik a bármi nemű választási lehetőség. A játék szereplői nem reagálnak annyira sokrétűen a játékos mondataira és döntéseire, mint korábban. Nem kérdeznek, nem érdekli őket a főhős. Olyan, mintha a választásnak csak az illúziója maradna meg. Az Origins-ben a játék során felhalmozott döntések a végső harcban csapódnak le. A DA2 nem ilyen, és ez nagyon kár.

Játékmenet. Írtam, hogy a DA2 harcrendszere sokkal gyorsabb, és valamilyen szinten jobb is. Ugyanúgy megvan a megszokott taktikai felület, a szünet (bár nem lehet messzire távolítani a kameraállást, ami igazából szívfájdalmam volt, engem is meglepett), és fogja is az ember használni bőven! Látványos és gyors, az biztos. Imádtam az animációkat, Anders-ét főleg.
És itt térünk a skillekre. Az Origins-hez képest jóval kevesebb van belőlük, ami igazán kár. Anders a healer, van EGY heal-je, ami minden vazsi számára elérhető, és egy csoportos gyógyítás, aminek a használata nagyon lekorlátolja, mint általános mágust. A játékban van 2 azaz kettő féle gyógyító ital, ami egyszerre tölt, bármelyikre is kattintson az ember. Nem sok segítség, ha ömlenek az ellenfelek, nem igaz?

És azok pedig ömlenek bizony! Eleinte érdekes volt, de valahol a 10. óránál unhattam meg, hogy állok egy teremben, és a harmadik hullámot ölöm a dögökből. Rögeszmém, hogy a játékidőt ilyen szar húzásokkal próbálták kitolni. A játékot főleg normál nehézségen toltam végig, de volt olyan, ahol vissza kellett venni a megalázó „casual” szintre, mert a mobok spawn-ja nem eseményhez (pl leölöm az első hullámot), hanem időhöz volt kötve. (Értsd: nagyon csúnyán ellátták a bajom a nagy és csúnya dögök.)
Az AI se kutya, Anders az egyetlen, akinek van túlélési ösztöne, Bethany, Merrill és Varric (két vazsi és egy íjász) fejjel rohannak előre a sűrejébe.
Tény, hogy az Origins jobban megfingatja az embert már közepes nehézségen is, ha nincs felkészülve arra, hogy mit hogyan kell csinálni, de a játékos magát okolhatja. A Dragon Age 2-ben viszont ez nem ezt éreztem.

A legnagyobb buktató azonban mégis csak a sztori. Minél többet gondolkozok rajta, annál rosszabb. Maga a történetvezetés is lényegében megfogja a játékos kezét, és megmutatja neki: oda tartunk, készülj fel. Persze, van az egész végén egy nagy csúnya húzás, de elkerülhetetlen, kezelhetetlen, a játékos nem tud tervezni köré, lásd hármas bekezdés.
Engem mégis leginkább az készített ki, amit Anders-szel műveltek. Az ilyenért fejek kellene hogy hulljanak, offscreen ennyire megváltoztatni egy ismert és oly nagyon szeretett karaktert? Az írója nagyon sok savat kapott emiatt. Lehet, hogy a Bioware-nek nem kellene folytatásos játékokban gondolkodnia? Láttuk, hogy mi lett a Mass Effect 3-ból is.

Egyéb apróságok:
– Ha már Anders. Nagyon bizarr volt Cullennel beszélgetni úgy, hogy Anders a hátam mögött állt. Ettől csak az volt bizarrabb, amikor Anders Cullennel beszélgetett. spoiler
– Ha nem lehet a companion-öket öltöztetni, akkor miért esik olyan gönc, ami nem való a játékosra? Főleg úgy, hogy szemben az Origins-es kezdő 80 helyes táskával itt 50-ről indulunk.
– Bár a játékbeli animációk jók voltak, a cutscene-ek készítőit ütni tudnám. Vannak persze IRL olyan mozdulatok, amit a nők és a férfiak egyformán vagy közel egyformán végeznek, de nők általában nem állnak meg ilyen terpeszben (főleg úgy, hogy a játék közbeni mozgások tényleg jók), nem jönnek le így a lépcsőn, és nem szoktak szoknyaszerűben idegen társaságában ekkora terpeszben leülni. Tekintve, hogy az alapjátékért az EA jelenleg 10 eurót kér, a DLCkért pedig van pofája 25 eurót (!!!) legombolni a népekről, azért legalább az animációk legyenek már a helyükön!
– Deep Roads! Nem hiszem el, hogy jobb grafikával rosszabb eredményt értek el ezen a téren. Van az az angol szó: underwhelming. Tök jól leírja.
– És ha már EA, az Origin, az EA saját kis játék-platformja egy nagy rakás f0s. Állandóan csatlakozni próbál (jelenleg is éppen ezzel a feladattal küzd), igyekszik a felhőbe menteni, ezért a menü kiakad tőle, sokszor megesett, hogy egészen egyszerűen nem indította el nekem a játékot, mert… csak. Vagy ablakban indította. Megmondom neki, hogy jegyezze meg a bejelentkezési adataimat, a legközelebbi indításnál már megint nem emlékszik rá.

Az Origins-be és az Awakening-be 40+14 órát öltem bele, a DA2-be 45-öt. Előbbiben nincs benne a két óra, amit felülírtam, csak hogy Alistair-nek jó legyen, utóbbiban nincs a 4 óra törlés, miután rájöttem, hogy elfelejtettem összeszedni Fenrist.
Hét csillag, mert azért élvezhető játék, ha az ember elereszti, hogy tönkretették a Dragon Age egyik legjobb karakterét, és hogy az Origins mellett labdába sem rúghat.

Óh te jó ég, hol is kezdjem.
Nagyon bosszant ez a játék, nagyon-nagyon bosszant, pedig annyi minden lehetőség lehetett volna még benne! Olyan érzésem van, mintha csak kapkodva összedobták volna, mintha ez csak egy szükséges második rész, ami olyan lanygos, hogy hihetetlen, és ez idegesít és bosszant és csalódott vagyok.
Ne értsetek félre van benne szerethető dolog, amik feldobják, de… Kezdjünk inkább a jó részekkel.
Szerettem Hawke-ot, mert szerethető és kedves (már ha nem angry hawk), aki csak a családjának akart jó stb. A companionok is jók voltak…Oké, már amelyik. mert volt egy kettő közöttük, aki rettenetesen felidegesített és meg tudtam volna őket csapkodni egy seprűvel. A hozzájuk tartozó küldiket szerettem, ahogy a város is, mert te jó ég milyen menő és monumentális és tök királyúl nézett ki a templom is meg a mágus kör is, nagyon sokszor csak bámészkodtam itt-ott, mert imádom az építészetet, főleg ami ilyen naaagyon monumentális. Bár ennek ellenére folyamatosan eltévedtem, de ez a saját bambaságom miatt volt.
A harcrendszer tetszett, a grafika is szép spoiler
Nagyooon fellelkesültem egy két csavaron ami azt illeti, voltak a sztorinak nagyon jó és izgalmas húzásai spoiler

DE!
Húh, hát de ez mi volt? Annyi minden felhúzott ebben a részben, hogy meg sem tudom számolni. Az egész játék nem hagy lehetőséget arra, hogy döntsek, csak húz és húz bele a káoszba, ami szerintem baromira elkerülhető lehetett volna. Főleg az arc 1 és az arc 2-ben. Egyszerűen idegesített, hogy ennyire rám akarta tukmálni, hogy kinek az oldalára álljak, mert egyértelmű, hogy ki volt a két fél között a nagyobb őrült. De komolyan, nekem a végére mindegyikből elegem volt. És még így is a tepmlomosok mellett áll(nék) ki inkább, mert amit a mage-ek csinálnak kiakaszt. Tudom, hogy rossz nekik nagyon, de ez a hipppi hiszti amit levágtak nagyon buta húzás és irreális. spoiler

Fáj még a kis szívem:
– a fura cameok miatt, valahogy senki sem fejezi ki azt, hogy igazából mennyire is kötődtek és tisztelték meg szerették a wardenemet, hanem csak úgy mellékesen ja igen amúgy ismertem, egyébként meg hawke te olyan naaagy hős vagy spoiler
– spoiler
– Miért hasonlítják már majdnem egyenlő rangúként Hawke-ot és a wardenemet? Valahogy akárhogy nézem köszönő viszonyban nincs a kettejük tette a másikéval. Miért emelik Hawke-ot piedesztálta, miközben az egséz dolognak ő volt az okozója? Miért védi mindenki?

És ha már hippi hiszti, teljesen kiégtem Andersen, akit a Awakeningben sem kedveltem meg, egyszerűen nem volt szimpatikus és még teljesen indololatlanul meg is őrült. Ebben a játékban úgy tűnik mindenkinek szokása (vagy hogy ott hagynak a bajban mert ők lelépnek, aztán meg meggondolják magukat és visszajönnek…). Nem hiszem hogy egy macska volt ennek az egésznek a gyújtósa. Egyébként Andersen kívül csak Isabellával volt bajom, ő nagyon felhúzott.Viszont tény és való, hogy a companionok nagyon jól ki vannak találva (Anders és Isabella kivételével engem ők nagyon irritáltak), nagyon megszerettem őket (de közel sem anyira mint a DAO-ban a csapatomat) és nagyon jók a questek is hozzájuk. Mindegyikhez, amik kis színt adtak a sztorinak.

Jó játék lenne, ha nem lenne viszonyítási alapom, ha nem tudnám, hogy mennyire jó történet a DAO, ha nem hiányolnám a választható történeteket, a nagy döntéseket, mert a DAO-ban spoiler. Szóval ha nem Dragon Age lenne jó játék lenne, bele tudnám helyezni egy ilyen tipikus, de néhol jó csavarokkal rendelkező sztoriba ahol a varázslók és a templomosok megint egymásnak mennek, de tudom, hogy ez egy Dragon Age és nagyon szomorú vagyok, hogy nem ér a nyomába.