Silent Hill 2 (2024)

Anno, tizenévesen két videójáték-franchise volt, mely meghatározta a horror iránti rajongásomat: a Resident Evil és a Silent Hill. Utóbbi első részével, ha jól emlékszem, kereken húsz évvel ezelőtt játszottam először, és teljesen elvarázsolt. Az angol tudásom akkoriban még sehol sem volt, úgyhogy végül egy rejtvény kifogott rajtam (ekkor még az internet magyarországi elterjedésének hajnalán jártunk), és nem sikerült végigvinnem – arra még hat évet várnom kellett. Ez alatt a hat év alatt azonban elém került a többi epizód, amik menthetetlenül megszerettették velem a túlélőhorror műfaját.

Közülük is kiemelkedett a második rész, aminek végre megérkezett a remake-je, és 12 év után végre van egy teljes értékű (régi-)új Silent Hill-játék, melyet nyúzhatunk mi, rajongók. Hosszú volt a várakozás, de kijelenthetjük, hogy kedvenc városunk újra a régi fényében (ködében, sötétségében) pompázik.

Már az első percekben világossá válik, hogy Silent Hill még sosem volt ennyire részletes, realista, és lassan rothadó elhagyatottságában is gyönyörű. Ez 2024-ben el is várható, sőt alap, mégis fantasztikus érzés így barangolni a városban. Egyszerre hidegrázós és mégis otthonos. Egyes pillanataiban szinte már megnyugtató, akármilyen ambivalensen hangozzék is ez (bár biztosan a nosztalgia is szól belőlem). Szóval a külcsín teljes mértékben hozza az eredeti hangulatát, csak kb. mindenben jobb annál – köd, árnyak, sötétség és a rothadó-rozsdásodó-szétmálló otherworld-szekvenciák.

A harc egyszerű, de hatásos: kitérés, támadás. A különbség az eredetivel szemben annyi, hogy itt a bevitt ütéseknek, lövéseknek súlya van, illetve, hogy rendesen megpakolták a készítők dögökkel a világot, akik szívósabbak is mint korábban, de mégsem lesz túl nehéz, vagy túl akciódús ettől a játék. Felszedhető cuccokból ugyanis akad elegendő, ha feltúrunk mindent, és ha csak akkor használjuk a lőfegyvereket, ha tényleg indokolt. Ja, és az egyik ellenség-típus kapott egy kis extrát, de nem mondom el, hogy melyik és mit, legyen elég annyi, hogy a dolog csak növeli a kiszolgáltatottság érzését.

A történet a régi (mertek volna rajta változtatni…), és ez ugye főleg az új játékosoknak adhat nem kevés pluszt az élményhez, a karakterek viszont kicsit többet beszélnek, ami nagyobb súlyt ad a mondandójuknak, és talán egy-két réteggel gazdagodnak is így a jellemek. Az egyedüli hiba, amit fel tudok róni a remake-nek, hogy foglalkozhattak volna többet a szereplőkkel, jó lett volna még több párbeszéd, amivel még jobban el lehetett volna mélyíteni őket, szerintem jól állt volna a sztorinak.

Mindig is a kórházakat tartottam a Silent Hill-játékokban a legfélelmetesebbeknek – mostanáig. Ami a börtönben, majd utána a labirintusban várt rám, az kikészített, ahhoz képest a kórház már-már üdülőtelep. Ami ezeken a helyeken lezajlik, mélyen a föld alatt, az valami elképesztően nyomasztó. Maga a tény, hogy ott bolyongunk egy elhagyatott, ősrégi helyen, ahová embereket zártak be, ahol egymást ölték és erőszakolták a rabok, ahol villamosszékben végeztek ki bűnözőket, miközben az ablak másik oldalán az áldozat hozzátartozói végignézték, ahogy kisütik szerettük gyilkosának az agyát… Brutál. Aztán az a rohadt labirintus, amiben a szürrealizmus és a horror járja beteges násztáncát… Hiába írnám le, ezt át kell élni. Röviden: a hangulat több, mint hatásos.

Mindent összevetve, a Silent Hill 2 Remake közel kifogástalan újrázása az eredetinek, de önmagában is egy zseniális túlélőhorror, melyet bátran ajánlok a veterán városnézőknek és az új, a műfajért rajongó játékosoknak is. Számomra ez 30 órányi tömény, nyomasztó pszichológiai horror volt. A bejelentés óta bíztam ebben a game-ben és a Bloober fejlesztőiben, mindig felszólaltam, ha valaki túl szkeptikus volt a végeredményt illetően. Még véletlenül sem az egóm simogatása miatt, de örülök, hogy igazam lett.
Jó utat, travel safe!

„There was a hole here. It's gone now.”