Metal Gear Solid V: Ground Zeroes (2014)

Első Metal Gear játék, amivel játszottam, ami, ha belegondolok kész művészet, egy ilyen régóta futó játéksorozatot így elkerülni. Na mindegy, a lényeg, hogy végül csak eljutottam ide. Megmondom őszintén a stealth játékokat nem igazán szeretem. Ennek nagyon egyszerű oka van: a türelem és én nem vagyunk barátok. :D Viszont egyre több olyan játékkal játszom, amelyikben előfordul a stealth játékelem, még ha nem is teljesen arra épít, és az igazság az, hogy egyre jobb is vagyok benne (gondolom én :D). Így elérkezettnek láttam az időt a Metal Gear Solid V-hoz, ami egyébként a Definitive Experience formában várakozott rám PS4-en tavaly ősz óta, és piszkálta a fantáziámat.
A Ground Zeros elején bizony akadtak számomra döccenők. Egyrészt az irányítás szerintem fura, nehezen is állt a kezemre. Másrészt az NPC-k egy egész leheletnyit butácskák, mármint nagyon ügyesen keresgéltek utánam, ha arról volt szó, viszont többször is bejelentették egy-egy társuk halálát. Konkrétan az történt, hogy rögtön a játék elején tűzharcba bonyolódtam (a türelmem, ugye :D) és leszedtem pár ellent, akik aztán szanaszét hevertek, de nem tudtam őket még elrejteni, mert miután lecsitultak a kedélyek, az egyik őr a toronyban észrevett valami gyanúsat. A valami gyanús az általam leszedett néhány katona volt. Az őr bejelentette rádión, szóltak neki, hogy most nem tudnak erősítést küldeni, nézze meg egymaga. Az őr lekászálódott a toronyból, odament az elhunytakhoz és bejelentette, hogy azok bizony a bázis katonái. Ezután alert stb. Nyilván engem nem találtak meg, így utasították az őrt, hogy menjen vissza a helyére. Az őr visszament, de ahogy visszaért megint meglátta a toronyból a „valami gyanúsat”, aztán az egész lejátszódott megint, és megint. Kénytelen voltam elaltatni, pedig pont nem zavart volna semmi vizet, ha nincs gond a rövidtávú memóriájával szegénynek.
De kb. ennyi is az összes negatívum, ugyanis ez a rövidke kis játék fantasztikus!
Mint kiderült teljesen feleslegesen aggódtam amiatt, hogy a sztoriból nem fogok egy büdös szót sem érteni, ugyanis a menüben van egy „Backstory” menüpont, ahol szépen elmagyaráznak mindent, hogy ki-kicsoda és miért. Gondolom ez nem csak az új játékosoknak hasznos, hanem azoknak is, akik belezavarodtak az idővonalba. Sikerült is ügyesen felzárkóztatniuk és különben hiába rövid ez a játék, nagyon érdekes sztorija van, ami pillanatok alatt berántott, és örülök, hogy nekem nem kell a folytatásra várnom, hanem rögtön elkezdhetem a Phantom Paint. :)

Ennyi…?!
Komolyan ENNYI?!?
Kb. erre bírtam gondolni, amikor nagyjából 3-4 órányi játék után végignéztem az „átvezető” (legalábbis akkor még azt hittem, de hamar kiderült, hogy inkább lezáró) videót, és elkezdett felkúszni a végefőcím stáblistája… komolyan azt hittem, hogy ez a 3-4 órányi küldetés – spoiler – a bevezető jelenet volt, és majd most indul az igazi playa – de nem! Ez tényleg ennyi volt! Képesek voltak kiadni egy játékot, amelybe ennyi akciót és sztorit pakoltak bele… (még szerencse, hogy használtan, alig 3000 Ft-ét jutottam hozzá, mert ha ennél többet adtam volna érte, akkor most igencsak fájna a gyomorsavam)
Oké, hogy ez csak előzmény-játék, és oké, hogy az első végigjátszás után ugyanazzal a bázissal elérhetővé válnak további küldetések más feladatokkal (van pl. olyan, amikor a bázis légvédelmi gépágyúit kell kiiktatni), de ez így akkor is kevés.
A látványvilág teljesen megállja a helyét (bár ez már a második-harmadik epizód óta így van – jut eszembe, igazán kiadhatnának egy remake-et a Metal Gear Solid-ból is!), a játékmenet is rendben van, tetszettek az apró finomítások is, de nagyjából minimum tízszer ilyen hosszúnak kellene lennie ahhoz, hogy teljes értékű játéknak lehessen nevezni…

Nagyon bejött az új játékmenet, jól állt a szabad megközelítés a lopakodásnak. A sztori szépen folytatja a Peace Walkert, de ez csak egy apró falat az utolsó felvonás előtt…