Hellblade: Senua's Sacrifice (2017)

Nyolc röpke óra után be is fejeztem, szóval az nyilvánvaló, hogy nem a hossza miatt ajánlom. (Egy-egy TellTale alkotással tovább elvan az ember.) Ennek ellenére szinte minden másban lehengerlő lett a Hellblade, pedig a DmC: Devil May Cry készítőitől nem vártam sokat. Mindig is gyengém volt az északi mitológia, így ezzel már kapásból levett a lábamról, majd jött a mentális problémákkal küzdő hősnőnk (Azért nem egy Lady Deadpool-ra kell gondolni.) a suttogó hangokkal a fejében és máris minden adott volt a különleges hangulathoz, ami végig magával ragadott. Számomra kellemes meglepetésként hatott, hogy ezúttal nem kellett inventory-val, vagy talentekkel szöszölni, plusz még egy árva HUD sem foglalt helyet a képernyőn, szóval teljes mértékben a sztorira, illetve a beteg belső hangokra tudtam koncentrálni. Ennek ellenére a játékban található egy DS / Sekiro jellegű, mégis könnyed harcrendszer, melynek használatával még a tutorial teljes hiányában is egész jól megvoltam, és egyedül a nagyobb tömegeknél szenvedtem picit. A pöpec csaták ellenére a hangsúly itt mégis inkább az ötletes puzzle-ökön van, illetve a két kedvenc és egyben legparásabb részem az egy menekülős, illetve Daredevil szintű lopakodós szegmens volt.
A mellékes elemeket nézve, zeneileg tökéletes, míg grafikáját tekintve is csúcskategóriás, ha maxra tudja húzni az ember, bár sajnos elég kis terepeken mozgunk, mégis legnagyobb negatívumának a játék utolsó 10-15 percét emelném ki, ami totálisan irritáló és egyenesen fantáziátlanra sikeredett… elég, ha 2 szót írok: BOSS RUSH, miközben a tényleges nagyszabású főellenségre még most is várok. Aprócska hibáival is egy kötelező darabnak tartom és egy jó leárazás alkalmával érdemes beszerezni, mert sok szempontból egy igazán egyedi élmény a mai többnyire egyhangú felhozatalban.

Uhh, azok a hangok a fejemben! Csak fülessel szabad játszani!
Nekem nagyon para volt végig, nem is tudtam egyhuzamban 1-2 óránál többet játszani.
A harc egysíkú volt, az lehetett volna kicsit változatosabb. De amikor harc közben is csak mondják a fejemben a hangok, hogy „Focus”, meg „Behind you”.. az lélektanilag kell ott. :)
A pályafelépítés is tetszett; a rúnakeresés is kreatív volt, és a végén mindig meglett.. Meg amikor nézed a pályát, aztán átmész egy kapun, és megváltozik egy fal, meg bemehetsz oda, ahol előtte nem, és elkezdesz magadban is kételkedni, hogy dehát ott biztos nem az volt, ott nem lehetett arra menni.. vagy rosszul emlékszem? Nah ez az érzés is nagyon para, hogy el tudta ezt érni a játék. :)
Csak erős idegzetűeknek! :)

A norvég hitvilághoz és a vikingekhez kapcsolódóan végre egy igazán véres, brutális és kegyetlen alkotás született, amely úgy képes tanítani minket az északi mitológiáról, hogy közben bemutatja, hogy a videojátékok is képesek olyan komoly dolgok valósághű- és átélhető reprezentálására, mint a mentális betegségek. Habár a játékelemeit tekintve meglehetősen egyszerű a program, de az audiovizuális komponensek, valamint a narratív elemek mind-mind kimagaslók, s ezek azok, amik igazán feledhetetlenné teszik a programot a videojátékok panteonjában. Érzékeny lelkületűeknek nem igazán ajánlom, hiszen végre nincs letompítva és lecsupaszítva a vikingek valódi természete, viszont azoknak, akik szeretik a narratív, sztoriorientált, személyes történeteket elmesélő programokat, számukra egy életre szóló élmény lesz Senua kalandja – ami, mint tudjuk, nem a végleges lesz!

Értékelés: 90%

Narratíva: 95
Grafika: 95
Zene: 90
Játékélmény: 80

Nagyon látványos járék, csak számomra kissé vontatott volt, illetve a rúnajel keresés egy idő után inkább frusztráló és unalmas volt mintsem feldobta volna a játékot. Pedig az alaptörténet és a kinézet nagyon bejött… de sajnos ez számomra egy félbehagyott játék lett.

Borzasztóan fontos „játék”.

Ez nem szimplán játék, hanem művészeti alkotás, ahol nem is a korrekt, de nem kifejezetten extra játékmenet a lényeg, hanem az egész élmény, ami iszonyú nyomasztó tud lenni, de sem filmben, sem könyvben, sem képregényben nem lehetett volna ezt a történetet hasonló erővel elmesélni.
Az utolsó félóra pedig feltette a koronát az élményre, szinte végig könnyezve, majdnem sírva, Senuával egyé válva éltem át azt. A Last Guardian és a Rime végén volt ilyen katarzisban részem.
És még a platina trófea is meg lett belőle, vaciláltam, hogy kedvenceljem-e a nyomasztósága miatt, de most két nappal a vége után érzem, hogy ott a helye a kedvencek között.

Olyan nagy volt a hype ekörül a játék körül, nem hittem volna, hogy tényleg olyan jó, de mégis sikerült felülmúlnia minden elvárásomat.

PRO
– ATMOSZFÉRA: Az atmoszféra valami brutális – nem elég, hogy akadnak itt horrorba illő jelenetek, bár tudom manapság kit izgatnak nyúzott meg élve elégetett emberek, de a mentális betegséget, történetesen a skizofréniát is nagyon érzékletesen ábrázolja. Valahogy nem hittem el, hogy egy videojátékban képesek lesznek valami olyan élményt nyújtani, ami ennyire fenomenális.
– Egy komoly téma érzékeny kezelése: Hiába vagyok valamennyire olvasott (és valamennyire tapasztalt) mentális betegségek terén, egyszerűen annyira új megvilágításba helyezte ez az egészet. Amikor csak értékelésekben olvastam a suttogó hangokról, nem is gondoltam, hogy mennyire jól meg lehet ezt csinálni. Mind vizuálisan mind hanghatásilag egyszerűen lenyűgöző mit produkáltak.
– A játékmechanika ötvözése a mentális betegség bemutatásával: Bár sok helyen olvastam kritikának a túl ismétlődő rejtvényeket, mert inkább hack and slash-re számítottak, nekem nagyon bejöttek a vizuális puzzle-ok, hiszen kötődnek Senua betegségéhez. Ahogy a játékban is említik, „néhány csatát az elmével kell megküzdeni és nem a karddal,” és ehhez nagyon jól illett, hogy csak néhol találkoztunk ellenségekkel. spoiler
– Attól függetlenül, hogy mennyire elkényelmesedett lusta gamernek tartom magam, akit zavar, ha nincsenek objective-ek meg jelölő pontok meg egyéb segítség, kifejezetten élveztem, hogy én is elveszett vagyok, akárcsak Senua. És attól függetlenül, hogy néha-néha elkanyarodtam vagy nem találtam meg egy elbújó lépcsőt, és hogy valahol a játék közepén jöttem rá, hogy lehet a focust használni fightok közben (jól van na, béna vagyok), vagy hogy ha nem olvasom játékon kívül, hogy FEL LEHET KELNI, miután leütöttek minket, szerintem ez a célkeresés kifejezetten tükrözte Senua elveszettségét.
– A történet: Nagyon ritkán kötődöm bármilyen főhőshöz is. Senua abszolút kedvencem lett és a szívem szakadt meg érte.
– A zene: Nagyon epic a soundtrack, és a vége harc alatt lévő zene annyira jól el lett találva.
– Alapvető játékmechanikák: Én élveztem a vizuális puzzle-öket és még a – kameramozgatás és kevés segítség ellenére – harcokat is.
– Germán mitológia!

KONTRA:
– A kamera engem kifejezetten zavart. Bár sejtéseim szerint azért nem vagyunk középpontban, mert Senuát csak végigkísérjük, engem a jobb oldalra helyezett kamera megölt. Plusz a harcok közben iszonyatosan zavaró volt mozgatni.
– Egy-két vizuális bug.
– Néha kifejezetten frusztrált, hogy Senua nem tud ugrani vagy egy-két helyre felmászni, még máshova igen. Tudom, hogy a labirintusok miatt volt megkötve ez, de mégis annyira természetellenesnek hatott.

Sétaszim, hihetetlen élmény, egyedi történet. Audio zseniális,vizualitásban nagyon erős.

Egyszer átélhető, viszont az a menet emlékezetes lesz. Nem is bírnám mégegyszer végigjátszani, elég immerzív cucc és ez a témája miatt elég megterhelő.

Több ilyen kéne.

A Hellblade 2017 egyik legnagyobb meglepetése volt. Mind a főszereplő karakter, a történet és az elme mélységeinek bemutatása hamar felkelti az érdeklődő játékos figyelmét, de ami még ennél is fontosabb, az az örökérvényű üzenet, amit a játék közvetít.

Részletesebben az alábbi linken olvashatod véleményemet a Hellblade-ről.
https://geekvilag.hu/jatek/leszallni-a-pokolba-hellblad…

Rövid, monoton, 1-2 apróbb bug is bepiszkít az élménybe, mégis az évtized egyik legfontosabb játéka a Hellblade. Olyan zseniálisan és meghatóan ábrázolja, hogy milyen is lehet azok élete, akik valamilyen mentális rendellenességben (jelent esetben skizofréniában) szenvednek. A lelkedig lenyúl, kiforgat és valószínűleg meg is változtat, teszi mindezt úgy, ahogy eddig még egy műalkotás se tette. Nem is írok inkább többet róla, elég megnézni az alant linkelt trailert és rögtön képbe kerültök, hogy szerintem miért az évtized egyik legfontosabb játéka eme csoda.

https://www.youtube.com/watch…