Évek teltek el azóta, hogy ezzel a projekttel rendesen foglalkoztam, amiért szégyellem is magam (bár nem állítom, hogy az első, amit félbehagytam). Most viszont megint igényem volt rá, hogy visszatérjek a Final Fantasy XV-höz, úgyhogy A jövő hajnala visszatért.
A nagy kihagyás azt is jelentette, hogy tisztesen elhagytam egy fél Lunafreya fejezetet, amit majd pótolnom kell (és sajnos az is jó sok oldal, szóval még idő, mire a végére érek). De nekiestem a Noctis fejezetnek (Az utolsó kard), és azt viszont határozottan élvezem. Noctis POV-ja egyébként kicsit üres, a kezdése erős, de jobbra emlékeztem (és egyszer le fog olvadni az agyam az istenek borzalmasan archaikus és dramatikus beszédétől – próbáltam átadni a hangulatot úgy, hogy ne legyen komikus, de nehéz). Viszont a közbeszúrt Ardyn POV-okat imádom, A jövő hajnalának még mindig legjobb eleme ez a karakter.
És egy kis részlet, hogy mivel szenvedtem az utóbbi időben:
„- Irónia. Úgy tűnik, ebből az egy dologból sosincs túl sok – morogta Ardyn, ahogy megmászta a Lucis trónjához vezető lépcsőket.
Soha nem kapott rá esélyt, hogy a trónra üljön. Igazság szerint pont az indította a sötétség és vér felé, hogy megtagadták tőle ezt a jogot. Amíg Noctisra várt, hogy visszatérjen tíz éves álmából, előszeretettel heverészett rajta, mintegy hangsúlyozva, hogy az is csak egy szék, mint az összes többi. A bája része volt, hogy nem szabadott volna ráülni.
De most királyként foglalta el.
– És az Igaz Király adott jogot rá – motyogta. – Kétezer év után, az élet még mindig tartogat meglepetéseket…
Elhelyezkedett a trónon.
– Nem tud megbocsátani… és nem tud nem gyűlölni… de azt akarja, hogy békére leljek. Nagyot nőtt a makacs herceg…
Felidézte Noctist akkor, amikor először találkoztak, a Galdin Öbölnél. A fiatal férfi mintha egészen más emberré vált volna azóta.
Nem tudok megbocsátani, és nem tudom elengedni a gyűlöletemet. De minden életet meg akarok menteni a Csillagon. És te is része vagy ennek a világnak.
Ezek a szavak valahogy mélyre találtak. Noctis kölyök volt, még mindig. De ő kétezer év után sem volt képes rá, hogy megkönyörüljön Lucison. A fiatal király nagylelkűsége mintha csak az ő hibáit hangsúlyozta volna.
De mégis, most, hogy a trón felé lépdelt, nem akart hőssé válni. Ennyi év után már nem. Használni fogja a gyűrűt, igen, de nem Noctisért, nem a világért, nem másért. Ez csak egy utolsó, önző lépés volt, saját magáért.
– Itt az idő a bosszúmra – suttogta, ahogy felhúzta az ujjára a gyűrűt. – Lucis Királyai… gyertek hozzám!”
Aki még nem olvasott ebből semmit, A jövő hajnala a Final Fantasy XV el nem készített DLC-iből írt fantasy regény, ami lényegében egy alternatív endinget mesél el a játékhoz. A tartalma lényegében alternatív kánon, sokaknak preferált endingje a videójátékéval szemben – én személy szerint jobban kedvelem az eredetit, de mindig örülök, ha visszatérhetek kicsit Eosra, és ez a könyv ezt is megadta.
