Mass Effect 3 (2012)

Még ennyi év és jó néhány újrajátszás után is annyira tud ez a játék a zsigereimben turkálni, amire kevés alkotás képes, legyen az könyv, film vagy videojáték. Sokan utálják az utolsó részt, de én hajlok arra, hogy ez pont egy olyan rajongói hisztéria eredménye, ami az internetnek köszönhetően dagadt hatalmasra. Nyilván vannak hibái az ME3-nak, de emiatt nem hiszem, hogy le kellene írni vagy ezt vagy az előző kettő részt. Az meg, hogy valaki nem volt megelégedve a végével, hát most erre mit lehet mondani… dolgozd fel és lépj tovább.
Nekem a Mass Effect trilógia örökre a kedvencem marad, mint korábban említettem, egy nagyon rossz időszakomban talált meg és sokat segített, hogy átvészeljem.
A 3. rész jóval sötétebb tónusú, mint az előző kettő. Semmi slap-happy hangulat. Végre elhiszik Shepard-nek, hogy a Reaper fenyegetettség valós, ehhez persze az kell, hogy a Reaperek támadásba lendüljenek. A helyzet elég reménytelen, egyetlen szalmaszálba kapaszkodhatnak csak, de igazából senki nem tudja, hogy vajon lesz-e holnap. Persze most is Shepard a kulcsa mindennek, akire sikerül még nagyobb terheket pakolni és egy-két gesztuson kívül nem igazán látjuk jelét annak, hogy a csapattársakon kívül bári felfogná, hogy mekkora teher nehezedik rá, és hogy sokszor mennyire lehetetlen dolgokat kérnek tőle. Minderre ráerősít az is, hogy bár hosszabb-rövidebb időre mindegyik excsapattárs cameozik, de egy részük elég szomorú véget is ér.
Amit még kiemelnék, az a Normandy. Nekem ebben a részben tetszik a legjobban, mert pont úgy néz ki a belseje, ahogy egy háborúban résztvevő űrhajónak illik, és nem is olyan steril, mint pl. a 2. részben. Plusz a fényekkel is sikerült ügyesen játszadozni, így a Normandy sötétebb kinézete, tökéletesen illeszkedik a történet nem túl vidám hangulatához.

Hát, akárki akármit mond, szerintem nekem ez lesz a kedvencem a sorozatból. Még mindig nem lett eredetibb, de azt hiszem, elmondható, hogy míg az első Mass Effect erejét a rengeteg ismerős helyzet, és a nosztalgikus hangulat adta, a másodikét pedig a rengeteg izgalmas, szeretnivaló karakter, a harmadikat az érzelmek teszik erőssé.
Többet sírtam ezen a játékon, mint gondoltam volna, és meglepő módon általában nem is a szomorú jeleneteken, hanem pont azokon, amikor a főszereplők barátsága, egymás iránti hűsége, reményei és hite kerültek előtérbe, mert egyszerűen tudtam, hogy nagy áldozatok lesznek a végére, és a boldogságuk nem tart sokáig. Imádtam, hogy mindenki fejlődött, mindenki több lett… Wrex igazi vezér, igazi barát, Liara főállású manipulátor, akinek viszont jó a szíve, és megrendíthetetlen a hite, Garrus és Tali a legjobb barátok, akikre mindenki vágyik, mert tudni lehet, sosem hagyják cserben az embert. spoiler EDI a nagyhangú MI-ből érzékeny, segítőkész, igazi barát és társ lett, Kaidan megmaradt katonának, de a standard, minden parancsra kérdés nélkül ugró figurából határozott, saját véleményt kialakító emberré vált, Thane bérgyilkosból jó apa és tisztelt hős lett, Mordinért és Legionért pedig megszakadt a szívem, csak minden kommentár nélkül.
És persze Shepard, mert szerintem elmondható, hogy ő a Mass Effect 3-ban teljesedett ki, mint karakter. Eddig is volt, hogy áldozatot kellett hozni, most viszont láthattuk, hogy tényleg túlfeszítik nála a húrt, tényleg kiborul, összeomlik, elege van a világból, és szüksége van a többiekre, akiket összeszedett az út során, hogy megfogják a kezét, hogy biztassák, ki-ki a maga módján. A végkifejlet pedig számomra egyáltalán nem tűnt elkapkodottnak. Persze, minden verziót láttunk már valamilyen más sci-fiben, de szerintem alapvetően szép üzenetet lehet leszűrni spoiler
A grafika továbbra is gyönyörű (kicsit Shepard arcát kell helyrepofozni importált karakter esetén, meg a szemek lehetnének szebbek, de nem vészes, és kárpótol érte a sokkal élénkebb mimika), a szinkron ha lehet, még fejlődött, a harcrendszer kényelmesebb, mint a második részben, a humor minden ponton eltalálja az embert, és úgy általában, imádtam az egész játékot. Biztos, hogy végigmegyek majd még párszor az egész trilógián, de várólistázom az Andromedát is.

Most, hogy végignyomtam a harmadik részt is, úgy érzem, azért illene néhány szót szólnom a trilógiáról. Soha ezelőtt nem játszottam egy Mass Effecttel sem, számomra a Legendary Edition volt az első találkozás a szériával. Azt hiszem, ez döntő jelentőségű. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgot, akkor játékmechanikailag ez a franchise lényegében egy TPS – ahol bevethetek néhány extra támadást –, RPG-elemekkel, ahol a párbeszédekben, illetve a cselekmény sarokpontjainál én dönthetem el, hogy mit mondok/teszek. Ehhez hozzájön egy minimális fejlődési rendszer, plusz egy-két stratégiai játékokra emlékeztető megoldás.

Ez nagyjából fedi is a valóságot, de a játék ereje egyáltalán nem a fentiekben van, hanem abban, hogy milyen sztorit, milyen karaktereket és micsoda világot, lore-t kerekítettek az egész mögé. Mert ebben, ha nem is egyedülálló, de tényleg kiemelkedő a Mass Effect. Fantasztikus mitológiát, történelmet dobtak össze a Bioware-nél, rengeteg különböző idegen fajjal, azok múltjával, technológiájával és a rájuk jellemző egyedi tulajdonságokkal. Egészen elismerésre méltó a precizitás, amivel szinte minden részletre kiterjedően elénk tárják ezt a sci-fi-világot, ahol ha az embernek kedve van hozzá, még a fiktív technológiai fejlesztések, találmányok működési elvéről is olvasgathat.

Az összes rész több főbb karaktert mozgat, és szinte mindegyiküknek olyan múltat, és ha nem is túl mély, de azért jól elkülöníthető személyiségjegyeket sikerült kreálni, hogy érdekesek legyenek ezek a figurák. Furcsa módon pont a főhős, Shepard az, aki nem túl bonyolult figura, igazából csak egy dolgát végző katona, aki a döntéseink függvényében vagy egy napalmot hugyozó badass, vagy egy mindenkin segítő, makulátlan, tipikus hős, esetleg a kettő egyvelege. Szinte mindenki más érdekesebb nála, de ez engem nem zavart különösebben. Bírtam a szerelmi ügyeit, a magam részéről én inkább az idegen csajok felé érdeklődtem, spoiler jöttem össze, plusz a második részben futó kalandba bonyolódtam a spoiler :)

Mindhárom résznek megvan ugye a maga iránya, sztorivonala, a kisebb-nagyobb változtatásai, de nincs lényeges eltérés köztük. A kedvencem egyértelműen a harmadik volt, talán azért, mert ekkorra már egy jól ismert és kedvelt világba tértem vissza, ismerős arcokkal körülvéve. Meg persze itt kapták a legnagyobb hangsúlyt a Reaper-ök, engem pedig mindig is ők érdekeltek a legjobban, hogy mi az eredettörténetük, mi sül ki a velük való konfliktusból. A sok rajongó által kritizált végkifejlettel is elégedett voltam, talán a végjáték valóban lehetett volna epikusabb. A második részben pont az zavart, hogy egész végig az egyébként érdekes karakterek ügyes-bajos dolgait kellett intézni, ahelyett hogy a Collectorokkal és a Reaper-ökkel foglalkoztunk volna. Az első meg amolyan bemelegítés, ismerkedés volt ezzel a világgal.

Hét csillagot adtam mindegyik részre, mert bár jó játéknak tartom őket, amiknek remekül megírt sztorijuk van, és abban is biztos vagyok, hogy ha megjelenéskor játszom velük, akkor még magasabb értékelést adtam volna, de azért mai szemmel érezhető az azóta eltelt idő, és a játékmechanikák bizony erősen korlátozottak. Egy kidolgozottabb harc- és fejlődési rendszerrel, esetleg a mai nyílt világú játékokra jellemző néhány megoldással, ezek kiváló játékok is lehetnének, de ezt nyilván nem rovom fel hibaként, mert mégiscsak egy 2007-es, egy 2010-es és egy 2012-es játék remake-jeiről beszélünk. Én mai szemmel értékeltem, nem tehettem másként, de biztos vagyok benne, hogy rengetegen játszottak jól eső nosztalgikus érzésekkel a Legendary Editionnel. Ezek után viszont kíváncsi leszek a minden bizonnyal jóval modernebb Andromedára.

Így kell egy csodálatosan kidolgozott sci-fi történet koporsójába beleverni az utolsó szöget… Zseniálisan szerteágazó történet, aminek a vége egy nagy szemenköpés (nem, nem csak az utolsó jelenet, hanem a sztori nagy része egy varrjunk-el-minden-szálat-gyorsan katyvasz.) Ezen még a javított gameplay sem tud segíteni, ami amúgy sokat nem tett hozzá érdemben a 2. részéhez.