The Last of Us (2013)

Nem voltam még Gremlin tag, amikor ezt a játékot játszottam. (Egyáltalán volt ekkor már Gremlin?) Viszont most a második részt nyüstölve úgy érzem nem mehetek el a játék mellett egy értékelés nélkül…

Sokszor mondtam már, ha hátralévő életem során csak egy játékot ajánlhatnék ezentúl, az ez lenne. Többször szembesülök beszélgetések alkalmával, hogy túl van fújva ez a játék, játékmenet videók alapján semmi extra mechanika nincs benne, egy egyszerű posztapokaliptikus zombi játék. Nem is tudok vele vitatkozni, első ránézésre valóban ennyi van benne. Troy Baker, aki Joel-t formálja meg fogalmazta meg egy podcastben a nagy igazságot: ez egy játék, játszanod kell, hogy teljesen átéld.

Lehet, hogy a játék egyik eleme sem mutat újat, ugyanakkor az vitathatatlan, hogy a maga nemében mindegyik kiváló. A grafika mai szemmel bár már kicsit megkopott, de a PS3 generáció idején kitűnő volt és az utolsó csepp erőforrást is kifacsarta a katasztrofálisan összerakott Cell processzorból. A látványvilág zseniális, szerintem a mai napig kevés játékban valósítják meg ilyen részletesen a koncepciós rajzokat. Filmek nem jelenítik meg így a lepusztult, növényzet által visszafoglalt városok látványát. A játékmenet egyszerű, letisztult és ettől nagyszerű. Nem vagy egy szuperhős, egy átlagos ember vagy, akinek segítség kell, hogy feljusson egy kamion tetejére és spórolnia kell a töltényekkel és más erőforrásokkal, mert lehet a következő sarkon nagyobb szüksége lesz rá. Ez az első hatalmas erőssége a játéknak, te játszod. Neked kell befordulnod a sarkon, neked kell kinyitnod az ajtót és neked kell lemenned a sötét pincébe. Lehet, hogy egy nagyon hiányolt felszerelést fogsz ott találni, de az is lehet, hogy egy fertőzöttet. Vagy rosszabbat…

De mit ér a látvány zene nélkül? Szerencsére itt van nekünk Gustavo Santaolalla mester, aki úgy alkotott maradandót, hogy nem akar középpontba kerülni és hagyja érvényesülni a párbeszédeket és ami talán még fontosabb: a halott civilizáció csendjét. Van, amikor csak egy lágy gitár lebontással festi alá a jelenetet, van amikor olyan nem hétköznapi módon nyúl a zenéhez, mint a sóderen taposás vagy pvc csövekbe fújás. És persze, ahogy nő a feszültség egy-egy adott helyzetben úgy használ egyre több hangszert és válik a dallam is egyre hangsúlyosabbá. Számomra egy játék, sorozat vagy film zenei szerzeménye akkor igazán kitűnő, ha meg van benne a következő kettősség: önállóan is hallgatható, nem csak az adott jelenet teszi naggyá, ugyanakkor hallgatás közben mégis visszakerülök az adott történet világába. Santaolalla ezt maximálisan teljesíti.

Egy film akkor lesz kiváló, ha a kép, a hang és a történet tökéletes harmóniát alkot. Ez nincs másképp egy magára valamit adó játék esetében is. A Last of Us a harmadik elemet is maximálisan teljesíti. Nem dolgozik sok karakterrel, a játék nagy részében nem pörögnek az események, inkább csak lassan építkezik, mert Neil Druckmann tudja, hogy az út ugyanolyan fontos, mint a cél. Rögtön a játék felütése egy hatalmas pofon és főhősünket megtöri és mélyre taszítja. Majd egy nap megjelenik egy hatalmas szájjal rendelkező, hihetetlenül lázadó tinédzser lány és minden megváltozik. Na nem elsőre! Időbe és rengeteg szópárbajba kerül, míg összecsiszolódnak, de azok az interakciók egytől egyig filmet megszégyenítő szóváltások. Az út folyamán több más szereplővel is keresztezik az útjukat, hosszabb-rövidebb ideig, de ezek sem egy következő állomásnak érződnek. Minden ilyen helyzet tanít valamit a párosunknak és minden ilyen helyzet csak megerősíti a kötődést. És ez a játék másik nagy erőssége, a karakterek és azok dinamikája. Mert hiába egy harmadik nézőpontú játék, Te vagy Joel, Te alakítasz ki érzelmi kötődést Ellie iránt. És Ellie a játék végére a Te lányod lesz. Igen, félsz belépni egy zárt ajtón az ismeretlenbe, igen félsz lemenni a sötét alagsorba, de megteszed, mert attól még jobban félsz, hogy elveszted őt. Javítsatok ki, de ez nem a tökéletes metaforája a szülői létnek?

Kilométereket lehetne még megtölteni karakterekkel és órákat eltölteni a játék megbeszélésével. Megint csak Troy Baker egy elejtett mondatát tudom felhozni: a játék nem ér ott véget, hogy elindul a stáblista, ott csak a beszélgetés kezdődik. És hát csak a befejezésről van mit megbeszélni. Köszönöm Neil Druckmann, Troy Baker, Ashley Johnson és a teljes Naughty Dog csapat, örök élményt okoztatok.

Még jó régen sikerült beszereznem PS Storeból, de sok időbe telt mire eljutottam odáig, hogy játsszak is vele. Pedig sokan ajánlották és érdekelt is, csak valahogy kimaradt. Na de végül csak sikerült végigvinni és lássuk, hogy milyen élményt is nyújtott! A Last of Us egy poszt-apokaliptikus jövőképet fest elénk, ahol az emberek nagyját megfertőzte egy olyan gombafaj, ami elmebeteg kannibálokat csinált belőlük és egyéb durva mutációkat okoz áldozataiban. Feladatunk, hogy a főszereplő Joel bőrébe bújva, eljuttassunk egy Ellie nevű tinilányt Bostonból az államok másik végébe élve, mivel Ellie immunis a fertőzésre, ezért egy felkészült orvoscsapat várja, hogy megvizsgálhassa. Az út korántsem tűnik egyszerűnek de Joel belemegy, és innentől indul meg a kb.: egy évet átölelő túlélőkaland. A Naughty Dog-tól az Uncharted széria után valami jó kis horror lövöldére számítanánk, de itt a lövöldözés a játék egyik leggyengébb része. Ehelyett inkább a lopakodáson van a hangsúly, ez viszont nagyon jól működik! Kicselezni a mutánsokat, elterelni a figyelmüket, vagy esetleg osonva kivégezni őket nagyon szórakoztató! A Metal Gear Solid játékokban már hozzászoktam ehhez, így ezeket a részeket élveztem a legjobban! Mint említettem, a lövöldözés gyenge lett, már túlságosan is. Hiába fejleszthetjük a felszereléseink, ez nem lesz jobb. Amiért sok ismerősöm dicsérte , az a történet, és azt kell mondanom, hogy nem olyan jó. Bot egyszerű, a végén egy kis csavarral. Sok párbeszéddel és a sétálós részekkel próbálják mélyíteni a világot és az eseményeket, ami hol működik, hol nem. A karakterek is iszonyatosan egysíkúak. Ennek ellenére Joel-t kedveltem, mert ő egy Megtorló sablonra épül, de a többiekre már alig emlékszem. Ellie-t egyáltalán nem sikerült megszeretnem, de legalább a végére már nem volt olyan ingerlő, mint az elején. Nem is értem, miért ájult el ettől mindenki, amikor egy évvel korábban a Telltale The Walking Dead játékától megkaptuk ugyanezt a felnőtt férfi vigyáz a kislányra egy poszt apokaliptikus világban felütést. Sokkal jobb karakterekkel, igazi érzelmeket megpendítve. Annak a végétől még most is összeszorul a szívem! Na itt semmi ilyen nincs, a legszorosabb dolog annyiból áll, hogy azért mégsem szeretnék, hogy a másik meghaljon. De ha ezt így el tudjuk engedni, akkor egy szórakoztató játékot kapunk! A lopakodás tényleg működik, az ellenfelek kihívást jelentenek, változatos eseményekbe keveredünk. Egy rövid ideig Ellie-t is irányíthatjuk, és vele még taktikusabbnak kell lennünk. És nem mellesleg gyönyörű a látvány! Még mai szemmel is ezt kell mondanom, pedig a PS3-as verzióval játszottam, de kihoztak a gépből mindent, amit csak lehet! Változatos helyszínek, napszakok, évszakok! Hó, eső, víz mind nagyon jól néz ki! Az irányítás is kézre áll! Aki egy jó kis filmszerű túlélőhorrorra vágyik, akcióval és lopakodással bőven megspékelve, annak ajánlani tudom, de sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja! Ha már Naughty Dog, akkor nálam az Uncharted bármelyik része simán kenterbe veri!

Abszolút favorit, annak ellenére, hogy kötött pályán mozog és leginkább a videók között játszogathatsz egy kicsit. Jobban kedvelem a szabad világos játékokat, de ez mind történetileg, mind látványilag szuper volt. Végigjátszás után napokig nem tudtam szabadulni az érzéstől. Szinte egy komplett filmet kaptam.
Alig várom a második részt…

Imádtam. *-*
Kifejezetten szeretem a zombis témát, de azért féltem tőle, hogy nem fog tetszeni a játék.
Elképesztő a grafikája. Ez a posztapokaliptikus világ nekem nagyon bejött. A helyszínek csodaszépek voltak.
A játék története is nagyon tetszett. Jól ki volt találva. Kellően brutális, érdekes és megható is.
Maguk a szituációk is valósághűek voltak.
Nagyon tetszett, hogy nem csak a zombik ellen kellett küzdeni és, hogy néhány részt, ha ügyes voltál minimális harccal is meglehetett oldani.
Voltak olyan részek amik nehezebbek, de egyik sem annyira, hogy lehetetlen legyen megcsinálni. :)

Eddigi legkedvencebb játékom, mind érzelmileg mind akcióügyileg nagyon ott van. A bossok megfelelően parásak, a szálak izgalmasak, a grafika tökéletes (PS4) és fúúú, imádtam az egészet! Alig várom, hogy legyen folytatás, mindenképp meg fogom venni, amint lehet.

Legjobb. ♥

Hatalmas kedvenc lett, holott az RPG-k nem mindig lopják be magukat a szívembe. Szeretek lövöldözni, csak nem állandóan. Itt viszont kellemesen keveredett a menetelés, az aprítás, és a lopakodás/menekülés.
A karaktereket iszonyatosan megkedveltem – ők nagyon sokat rátettek arra, hogy megszeressem ezt a játékot. És maga a zombis téma is nagyon jó.
Ez is egy olyan játék, amit már többször is végigjátszottam, és nem unom.

Látványilag gyönyörű, történetileg is rendbe van, viszont nagyon drámai és nyomasztó.

A grafika nagyon jó, a sztori is tetszik, csak nekem kicsit túl durva és nyomasztó néha. Mondjuk ezért 18-as… De amúgy tetszett, ami meglepő.:)