Limbo (2010)

Sok év után újra játszani vele, ráadásul nem PC-n, hanem PS-en, sokkal könnyebb. Én nagyon nem bírom a sok adrenalint és a horrort, de ebben a játékban valahogy elfogadom és élvezem :))

Apránként haladtam vele, így szuper „agykikapcs” játék lett. A hangulat nagyon laza, tetszett ez a minimál stílus és a sejtelmesség, leginkább emiatt tűnik ki a hasonló tematikájú játékok közül. A rejtvények vegyesek, volt, ami rendesen megizzasztott.
A játszd végig egy ültő helyben 5 halállal achievementet valószínűleg ebben az életben nem fogom teljesíteni.

Platformer és puzzle-game (mindkettő a kevenc játékos műfajaim közé tartozik) egyben, misztikus, depresszív, kissé már horrorba hajló hangulattal. A minimalista stílus ellenére remek a látványvilága, bár egyes fejtörőket alkothattak volna „könnyebbre” (több helyen olyannyira elképzelésem se volt, hogy mit kellene csinálni, hogy többször puskáztam videómegosztóról), viszont annál nagyobb büszkeség, ha egy kemény feladványt sikerül önerőből megoldani.
Nekem a vége nem annyira tetszett – írom ezt alig félórával a(z első?) végigjátszás után. Picit csalódás volt, ennyi szenvedés és horror után spoiler, bár lehet, hogy van művészi értéke ennek a lezáratlan lezárásnak is, csak ülepednie kell pár napot…

A mászkálós / platformos műfajban rendkívül üdítő az első félidő. Adott egy fojtogató és egyszerre gyönyörködtető atmoszféra, melynek már az első perctől nem lehet ellenállni; teljesen eluralkodik a játékoson, beránt a világa, ami egy halvány ív mentén még építkezik is (azok az ellenséges kölykök, vagy a titokzatos kislány…). Tetszett, hogy mennyire nem a szokásos sémákat követi. Itt a kisfiúval nem ugrálhatsz csak úgy, nem kell nagyot esni ahhoz, hogy eltörjön a lába; úszni nem tud; sétálás közben nem árt figyelni, mert bárhol beleléphetsz egy tüskébe vagy csapdába. Hallatlan eredményt ér el abban is, hogy komolyan vedd a játékot. Például: Egy doboz tetején úszol a vizen szép lassan, majd egy gusztustalan óriáspók kezd közeledni feléd fejjel lefelé. Tudod, hogy nem támadhat meg, amíg nem vagy ugrási távolságra a parttól (hiszen akkor nem működne a játék), tudod, hogy ha mégis megtámadna, akkor úgyis újraéledsz bármennyiszer halsz meg, mégis eléri, hogy legalább kétszer a vízbe ugorj inkább (legalábbis nálam elérte). A tiszta, ősi halálfélelmet hozza felszínre. Elképesztő. Mindeközben a fekete-fehérségét némiképp színezi a sajátos humora.

Aztán a második felét elrontja azzal, hogy telerakja ízléstelen logikai-ügyességi feladványokkal. Aláírom, hogy jól kitalált feladatokról van szó, de ez már alapból sémákra épül, sokat veszít az egyediségéből. Érdekes módon úgy tűnik, az art-house játékok körében nem ritka ez a jelenség (a GRIS még megoldja valahogy, de a Signalis már belefullad ugyanebbe). A fő probléma az efféle feladatokkal, hogy átírányítják a játékos figyelmét: Ahelyett, hogy eggyé válnál a játék világával, arra koncentrálsz, hogy továbbjuss a következő feladványra (közben meg idegeskedsz is). Ez gyakran teljes mértékben bojkottálhatja az esztétikai tapasztalat átadását. Két példát hozok ebből a játékból, mikor működőképes a dolog, mikor nem.
Megfigyelni egy túlméretezett szúnyogszerű rovart, mennyire lassan kell közeledj felé, mekkora közelség fér bele, hogy ne ijedjen meg tőled; kiszámítani, mikor ugorj rá, hogy az egyik ízeltlábát elkapva menekülni próbáljon, és így felrepítsen a magas platformig: ennek van értelme, van művészi értéke.
Kikísérletezni, hogy mikor nyomj le két gombot, hogy a tökéletes pillanatban essen le fentről két doboz, és egymásra téve milyen közel told őket a magas platformhoz, hogy ne csak elérd a platformot, de legyen időd átugrani egy feléd közeledő óriási fűrészkereket is: ennek nincs értelme, nincs művészi értéke. Annyira szórakoztató kb., mint matekozni.

Tudom, a Limbo-t lehet értelmezni a pokol tornácaként, így valamiféle magyarázatot nyerhetnek az előre megrendezett, megoldandó kegyetlen problémák, és ennek a körkörössége. De ezt a koncepciót nem érzem elég átgondoltnak ahhoz, hogy elmenjek amellett, hogy majdnem élvezhetetlen. Szóval, az első fele kötelező (de akkor már elvből nem hagyjuk abba, amúgy is rövid, úgyhogy gyakorlatilag a második fele is elkerülhetetlen).

Nagyon bírtam, mert egy szuper visszaugrás a klasszikus logikai platformjátékokhoz, ahol minden ugrást meg kellett tervezni. A stílus nagyon para, a játék félelmetes, de sok részét valahogy mégsem érzékeltem annyira kellemetlennek, sőt, sok jelenet a maga elég sötét stílusában kifejezetten humoros. Viszont hiába csak árnyékokat látunk, a főhős meghalásai piszok brutálisak tudnak lenni.

Nagyon egyedi hangulatot közvetítő játék a maga sejtelmességével és fekete-fehér világával. A rejtvények nem megoldhatatlanok, bár vannak, amik rendesen föl tudják dühíteni az embert – ellenben ezeket megfejteni a legnagyobb élmény és megkönnyebbülés. Plusz-mínusz három óra alatt végigjátszható: egyszerű, de nagyszerű.

Infinite rage

Vizuálisan és atmoszférában telitalálat, a végén kissé bekeményedő nehézséggel, de simán megoldhatóak a feladványok. Szavak nélkül is príma narratívája van. Ajánlom mindenkinek aki szereti a gondolkodósabb platformereket.