Inside (2016)

Nem mondom, hogy nem húzott be, ezt akárki megmondhatja, aki olvasta a kis játszási naplómat, de egy idő után túl stresszes lett, túlságosan ügyességi irányba ment el, és egyszerűen meguntam a próbálkozást. A turbinákat még megcsináltam, az tetszett, aztán spoiler, azt csinálgattam egy darabig végigjátszás alapján, mert spoiler, végül feladtam. A végigjátszást végignéztem, ez alapján nem is bánom, hogy nem öltem bele több energiát, mert nekem nem annyira jött be a teljes kép, az elejének a hangulata sokkal erősebb, hitelesebb volt számomra, mint a végének.
Maga a játék egyébként nem csak hangulatában vagy sztoriban erős, sokszor meglepően kreatív fejtörőkkel van tele, amiken ujjong az ember, ha megoldotta. Örülnék még ilyen játékoknak, csak kevesebb stresszel.
De persze ha az a cél, hogy fölmenjen a pulzusod, arra kiválóan alkalmas!

Ugyan egy kicsit rövidre sikeredett, minden szempontból egy kiváló játék. Tulajdonképp annyi a feladatunk, hogy balról jobbra menjünk helyenként kis kitérőkkel, de mindeközben a hátterek, az események egy elég bizarr, groteszk sci-fi disztópiát mutatnak be. A játékmenet érdekesen megalkotott, sokszor tényleg csak nyílegyenesen haladunk, miközben nézegethetjük a nyomasztó, szürke, de így is nagyon szép háttereket, és ezt szakítja meg időnként egy-egy üldözés, akció vagy egy fejtörő. Alapvetően a feladatok megoldása egyszerű, de szinte biztos, hogy egyik se fog elsőre sikerülni (főleg az olyanok, ahol gyorsan meg lehet halni). Az utolsó szakasz amilyen groteszk, annyira katartikus, és persze ott a nagyon elgondolkodtató „igazi” befejezés is. A képi világ inkább nyomasztó, mintsem félelmetes, bár sokszor mondják horrorjátéknak, igazából nem az, elvégre most a technológia és az ember az ellenség. Az más kérdés, hogy ikonikus jelenetei (a hangrobbanásos pálya, a víz alatt kockához kötött lebegő holttestek) valóban egy szürreális horror hatását idézik.
Ha a Limbóval kellene összehasonlítani, nekem ez jobban tetszett. Nem olyan nehéz, de cserébe jobban vezeti a játékot, a háttérelemeket.

Nagyon szeretem a fejlesztők előző játékát, így nagyon kíváncsi voltam erre is, főleg, hogy mindenki gyakorlatilag szuperlativuszokban beszélt a játékrol. Nos, részben értem ezeket a dicsérő hangokat, részben azonban nem.
Az előrelépés nagyon szembetűnő volt, mind a vizualitás terén, mind a – számomra elsődleges driveként funkcionáló – fejtörők és platform elemek területén. A hangulat is nagyon patent lett, bár nem is számítottam másra tőlük ezen a téren. A játék maga egy sima side-scroller, így azt nagyon elrontani nem lehet és szerencsére ezzel nem is volt gond. Ugyan néhol játszott a 3D-vel, de nem zavaróan tette mindezt.
Amivel a legnagyobb bajom volt, az az egyébként nagyon érdekesen induló, kicsit misztikus, néhol kicsit a sci-fibe hajló történet. Azt tudtam, hogy nem lesz a számba rágva és a nagy részét én kell, hogy összerakjam a benyomások alapján, de be kell vallanom, hogy kb. az második harmadánál meguntam az egészet és csak azért vittem végig, mert annyira abszurd és groteszk volt – már-már nagyon zavaróan – , hogy érdekelt lesz-e valami magyarázat vagy ennyi.
Mindenesetre, aki egy rövid, eléggé disztópikus s nyomott, első osztályú hangulattal rendelkező játékra vágyik, az mindenképp probáljon rá.

Helyenként iszonyatosan nyomasztó játék, nem hirtelen hozza ránk a frászt, hanem lassanként telepszik az emberre. Kevés fogódzót ad az elején, nem tudod, ki ez a pulcsis srác, csak annyi világos, hogy ha pl. olyasmit lát, amit nem kellene, vagy lámpafénybe kerül, akkor bizony kegyetlenül legyilkolják. Titokzatos a sztori és túl sok minden a végére se fog kiderülni, inkább következtetni tudunk a történet főbb vonalaira. Lefogadom, hogy rengeteg rajongói elmélet kering arra vonatkozóan, hogy ki is ez a gyerek, mit jelképez, és mi ez a fura szervezet.

Izgalmas cucc mindenesetre, méltó a híréhez, érdemes bepróbálni. Én elég béna vagyok az ilyen puzzle-játékokhoz, nehezen haladtam vele, pedig utólag visszagondolva egyszerűek voltak a feladatok, inkább logika kell hozzájuk, és nem annyira ügyesség (bár azért a végén, amikor az égő dobozzal kellett egyensúlyozni, hát ott kellett jópár próbálkozás :D). A Limbóhoz abszolút meghozta a kedvem.

A hangulata és látványvilága szerintem sokkal jobban eltalált, mint a Limbóé, a Little Nightmares II-nek ellenben a nyomába sem ér.
Remek képek, a hangulatot sok helyen tökéletesen aláfestő, borzongató zene, félelmetes üldözések és izgalmas fejtörők. Vannak helyzetek, ahol kizárólag a logikára hagyatkozva kell leküzdenünk egy akadályt, máshol inkább a gyorsaságra és ügyességre van szükség – és néhol a kettőre együtt. Meg kell jegyeznem, hogy a Limbóhoz képest jóval kevesebbszer kellett videómegosztóról „puskáznom”.
Ha nem egy ennyire (már bocsánat), értelmetlen és blőd befejezést kapott volna, valószínűleg 10 csillagos lenne nálam, de nekem a spoiler rész a végén már egyáltalán nem jött be, és nagyon reméltem, hogy nem pont az lesz a vége, hogy spoiler. Ezért a mínusz egy csillag.
Az a jó bennne, hogy az első végigjátszás után kihívásonként lehet betölteni a játékot bármelyik pontjáról, így az érdekesebb részeket anélkül lehet újrajátszani, hogy az egész játékon, benne a szenvedősebb fejezeteken át kelljen verekedni magunkat. Nem beszélve az első játszás alkalmával kihagyott bónuszokról, amikért így sokkal egyszerűbb visszamenni.
Egyszóval, az ügyességi platform és a puzzle játékok kedvelőinek egyaránt ajánlott, a nyomasztó, horrorisztikus hangulatvilágért rajongóknak szintén. De ez a befejezés, ehh… :/