Dune (1992)

Amilyen grafikamániás vagyok, nem tudom, hogy bírtam elviselni ezt a játékot, de úgy tűnik, a Dűne univerzum szeretete ellensúlyozta a dolgot. Kicsit le van butítva ugyan a történet, az például teljesen meglepett, hogy nem volt részletesen felépített gyilkossági kísérlet, meg árulás, hanem egyszerűen csak hazaértem az Atreides palotába, és közölték velem, hogy „amíg elvoltál, apád meghalt, és innentől ez és ez a sziecs a főhadiszállásod, mert csak”, de összességében szórakoztató. További megjegyzés, hogy Thufir megjelenésétől ráz a hideg. Egyszerűen hátborzongató lett. Az is kicsit zavaró, hogy a csapatomat nem tudom bármikor változtatni, hanem mindig vissza kell menni a megfelelő sziecsbe a megfelelő harcosokért, és egy idő után, mikor sok sziecset irányít az ember, nagyon könnyen el lehet tévedni.
Ami pedig nagyon jó húzás volt, az a közlekedés. Ornitopterrel kell járni, amíg nem tanul meg az ember férget hívni, utána viszont már bárhonnan bárhová elég könnyű eljutni. És persze az sem rossz ötlet, hogy méri a játék, mennyi időt tölthetsz kint a nyílt sivatagban, mielőtt kiszáradnál/szétégetne a nap/megenne egy homokféreg, vagy egyéb módokon érne Arrakison a vég. Észnél kell lenni végig, és sokat menteni, ráadásul a taktikai rész kegyetlen, a felderítő csapataimat folyton elkapták a Harkonnenek.
Összességében, nem Dűne rajongók nem hiszem, hogy ettől a játéktól szeretik majd meg az univerzumot, de Dűne rajongóknak abszolút szórakoztató.