A Divine Divinity intrója, illetve maga a játék alaptörténete is elég erősen épít a megszokott fantasy sablonokra. A bevezetőben karakterünket láthatjuk, aki épp beleszalad egy ork rajtaütésbe, azonban mielőtt a zöldbőrűek végeznének vele, egy angyalszerű lény beleköltözik, és így megmenti őt a… [tovább]
A Divine Divinity intrója, illetve maga a játék alaptörténete is elég erősen épít a megszokott fantasy sablonokra. A bevezetőben karakterünket láthatjuk, aki épp beleszalad egy ork rajtaütésbe, azonban mielőtt a zöldbőrűek végeznének vele, egy angyalszerű lény beleköltözik, és így megmenti őt a biztos haláltól. Ájult hősünk legnagyobb szerencséjére azonban pont a közelben található a gyógyítók lakta Aleroth, melynek jólelkű lakói rátalálnak és kérdés nélkül befogadják.
Kalandjaink ennek megfelelően az egyik gyógyító pincéjében kezdődnek, miután úgy-ahogy magunkhoz tértünk. Vendéglátónk még viszonylag kedves velünk, és elmagyarázza, hogy hogyan talált ránk, azonban ahogy kilépünk a háza ajtaján, egyből csőstül érkeznek a rosszabbnál rosszabb hírek. A környéken orkok portyáznak, a közeli városban dúl a pestis, ráadásul, ha mindez nem lenne elég, Mardaneus, a gyógyítók vezetője is megőrült, és senki sem tudja, mitől. Ezeket a problémákat természetesen mind nekünk kell megoldani, és ez bizony csak a jéghegy teteje. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy bukkannak majd fel egyre komolyabb veszedelmek, és rövid időn belül rá fogunk jönni, hogy az ork invázió tulajdonképpen egy egész kellemes program.
Az izometrikus nézet, valamint a vad kattintgatásra épülő harcrendszer alapján egy felületesebb szemlélő hamar rásütheti a játékra a Diablo klón jelzőt, azonban szerencsére a Divine Divinity sokkal több egy egyszerű másolatnál. Igaz ugyan, hogy több aspektusát láthattuk már máshol is, azonban bizonyos pontokon így is mélyebb tud lenni, mint a Blizzard klasszikusa.
A játék világa például hatalmas, már a legelejétől szabadon bejárható, és tele van élettel. Akármerre megyünk, mindig akad vagy valami érdekesség, amit megcsodálhatunk, vagy egy NPC, akitől küldetést kaphatunk, vagy simán csak néhány rosszarcú alak, akiktől elvehetjük ebül szerzett aranyukat. Az ellenfelek nem termelődnek újra, valahányszor betöltjük a játékot, ezért a nagy táj akár sivárrá és unalmassá is válhatna egy idő után, azonban a készítők gondoltak erre is, és a főbb helyszínek közelébe teleportköveket helyeztek el, melyek viszont csak akkor használhatóak, ha már megszereztük az aktivizálásukhoz szükséges tekercset.
Ráadásul a készítők a részletekre is odafigyeltek. Mikor bemegyünk egy épületbe, az asztalok valósággal roskadoznak a sok tárgy alatt, ráadásul ezeket nem csak felvenni tudjuk, hanem akár arrébb is pakolhatjuk. Ez utóbbi mechanikát nem is féltek kihasználni a Larian Studios emberei, így ha valahol egymásra dobált ládahalmokkal találkoztok, azt érdemes alaposan felforgatni. Nem ritka ugyanis, hogy valami ütős fegyver, vagy esetleg egy titkos pincébe vezető csapóajtó lapul a tereptárgyak halma alatt.
Szintén nagyon jóra sikeredett a játék zenéje. A szinkronszínészek is kitettek magukért, ez igaz, viszont ami nagyon sokat dob a Divine Divinity hangulatán, az a kóborlásaink során felcsendülő lágy dallam, ami kifejezetten szépre és emlékezetesre sikeredett. Ilyen aláfestés mellett még az sem tűnik nagy bosszúságnak, amikor a fél térképen keresztül kell gyalogolnunk.
pc guru [bezár]
