Dino Crisis 2 (2000)

A Capcom nagysikerű Resident Evil őrülete után szeretett volna nyitni a dínómániás, Jurassic Parkon szocializálódott kocka palánták felé; a magamfajta célközönség tárt karokkal várta a Dino Crisis 2-t.

Habár az első részhez csak érintőjelleggel találkoztam, első ránézésre valóban egy Resident Evil klónnak tűnt, zombik helyett dínókkal, ugyanolyan nyomasztó túlélő horror elemekkel megtűzdelt félelem maratonnak hatott, de én akkor inkább a hozzám közelebb álló Resident Evil 2-t gyűrtem hosszú órákon át az elsötétített szobámban.
Majd két évvel később berobbant a Dino Crisis folytatása, és… ATYA ÚR ISTEN!

A grafika felett (mai szemmel), már nyilvánvalóan eljárt az idő, de akkor nagyon ütősnek tűnt, főleg, hogy nem minden esetben szűk folyosókon és épületekben kellett kóvályognunk, hanem sokszor (persze egy képzeletbeli csőbe) a szabadban is mászkálhattunk egyik kutatóállomástól a másik militarista épületig. Meglepően változatosak a helyszínek; megfordulhatunk lepukkant bázisokon, amit a természet igyekszik visszakövetelni magának, víz alatti komplexumban, véres utcákon, barlangrendszerekben, rakétasilóban.

A feladataink kimerülnek a megszokott survivor horror klisékben; szerezd meg a megfelelő kulcsot a megfelelő ajtóhoz, majd verekedd át magad a lények sokaságána következő ajtóig. Mégis, akadni fog itt néhány meglepően érdekes feladat is. Az abszolút kedvencem, mikor egy gombákkal benőtt útszakaszon nem mehetünk át, míg meg nem találjuk a gázálarcot és meg nem vesszük a lángszórót. Mikor ezek megvannak, komótosan felperzselhetjük a területet, hogy a későbbiekben már ne kellejen megbirkózni a toxikus gombákkal, és könnyedén átvágjunk ezen a részen.

Ha már átverekedés: fegyverek tucatjai állnak majd a rendelkezésünkre e célból. Külön tetszett, hogy kétféle fegyvert cipelhetünk a „kezünkben” (nyilván az inventorynknak nincs alja, szóval elfér benne kényelmesen a kétkezes lángszóró és a páncélököl is), jellemzően egy nagyobb kaliberű lőfegyver és egy közelharci cucc. Ezek mind külön töltényt használnak (amennyiben használnak olyat, mert a bozótvágó többnyire csak vérre szomjazik). A Resident Evil-lel ellentétben itt már nem találjuk a töltényeket, hanem a dínók levadászásával szerzett pontjainkat költhetjük el, vásárolhatunk újabb fegyvereket, fejlesztéseket és egészségügyi csomagokat.

Aki most ezen felhúzza a szemöldökét, annak vélhetően leesett a tantusz; ez már nagyon messze áll a megszokott túlélő horrortól, ugyanis itt a főszerep nem annyira a túlélésen, sokkal inkább az akción van. Mivel a játék belekényszerít a harcba, hiszen jobbesetben csak így fogunk tudni fejlődni és bevásárolni. Meglepő módon, mégsem veszik el a túlélő aspektus sem, mert nyeregben sohasem fogjuk érezni magunkat. Ahogy Qui Gon Jinn mondta a Baljós Árnyakban: „Mindig van egy nagyobb hal.”, úgy itt is mindig lesz egy nagyobb, keményebb, gyorsabb dinoszaurusz.

A történet folyamán két karaktert fogunk irányítani; az első részből visszatérő Regina és Dylan, a T.R.A.T. zsoldosa keseríti a dínók békés életét. Mindketten más és más fegyvereket képesek forgatni és a történet bizonyos pontjain felváltva fogunk a bőrükbe bújni, felfedezni Edward Cityt és környékét.

Az is egy új és különös elem, hogy egyfajta szabadságot adva a játékosnak (persze a történet végig pórázon rángat, mégis a választás illúziójával áltat minket) bejárhatjuk az egyes helyszíneket hajónkkal. Ezek a részek ismét visznek változatosságot a játékba, ugyanis ilyenkor TPS-ből átváltunk FPS-be és egy löveg mögül osztjuk a halált az őshüllőkre.

A történet eléggé papírvékony, de… ugyan kérem, dínók emberek ellen… kell ennél több?

A játék befejeztével kapunk egy bónusz opciót. A játékban összegyűjtött pontjainkkal vásárolhatunk magunknak újabb karaktereket és dínókat, akikkel egy arénába összeeresztve megküzdhetünk. Jópofa nem mondom, de gyorsan ki tud fulladni…
Amiről mindenképp érdemes még beszélni, az a zene. Iszonyúan jól simul az akcióhoz és ad megnyugvást a save rommokban. Simán hallgathatóan a játékon kívül is.

Összegezve: A Dino Crisis 2 számomra a PSX érának az egyik legjobban kedvelt játéka. Annak ellenére, hogy egy túlélő horrorról beszélünk, azt eléggé tágan értelmezi. Nem veti meg a program a filmes eszközökét, monumentális, de időnként már megalomán. Egyszerre adrenalin dús és tölti el szorongással a játékost. Kicsit rosszul öregedett, de még mai szemmel is egy teljesen szórakoztató alkotás.