Doom (1993)

Saját korában ez a játék volt a csúcs. Az überalles. A nonplusultra.
Bár nekem személy szerint sosem vált kedvencemmé, azért jól elnyúzogattuk itt-ott, ahol éppen hozzájutottunk (szomszéd srácnál, ismerősöknél, stb) – már akkor éreztem, hogy itt és most valami más, valami új kezdődött el, hogy egy nagyon komoly mérföldkőhöz érkezett a videojáték-ipar. Azóta szakirodalmak tucatjai elemezték és írták le mindezt, de maga a véres, brutális, horrorisztikus háromdimenziós mészárlás mára a történelem megkerülhetetlen részévé vált.

Gyermekkorom meghatározó emlékképe, ahogy apámmal dúúmozunk. Ültem az ölében, és a szokásos beosztás szerint én az embereket, apám a szörnyeket lőtte. Órákat tudtunk elszórakozni azzal, hogy túljussunk az első pályán, míg végül megszereztük a cheat kódokat (mai napig bennem él az iddqd és az idkfa), amikkel a nyolcadik pályáig (?) sikerült eljutnunk: ekkor már nyolc éves voltam. Mindannak ellenére, hogy a családból sokan rossz szemmel nézték ezt, kedves emlék ez nekem egy szívemnek kedves időszakból.

1993-ban (és még utána is pár évig) ez a játék volt a sztár, a csúcsragadozó. Már igazi 3D volt, de azért még nem a részletgazdag fajtából (pl. a szereplők sprite alapúak voltak), és nemcsak a megjelenése volt lenyűgöző, de a pályatervezése is a topon volt. Nehéz volt mindent megtalálni, és ebben az egyre félelmetesebb szörnyetegek is akadályoztak minket. De igazán nehézzé sosem vált, megvolt az egyensúly a túlélés nehézsége és a gyilkolászás élvezete között. A klasszikus Doom tehát verhetetlen volt, viszont a később kiegészítőként kijövő 4. fejezet már átesett a ló túlsó oldalára, az szinte játszhatatlanul nehéz.