Coffee Roaster (2015)

Kuruzslók kávéboltban. De tényleg, ha valamelyik quedlinburgi barátunk két kotyvasztás között lemegy kávészünetre egyedül, akkor egészen konkrétan ez a játék történik. Kísérteties a hasonlóság: fekete zsákból huzigálunk színes, ovális, számozott kartonlapkákat, majd egy folyadéktárolót szimbolizáló majdnem-kör alakú játékostáblára pakoljuk őket egyesével, és nagyon kell figyelni a lapkákon levő számok összegét.
A csavar a dologban ott van, hogy mégis teljesen más a két játékélmény. A Coffee Roaster a látszat ellenére keveset bíz a szerencsére quedlinburgi kollégájával ellentétben. Itt tényleges zsáképítés történik, sokféle trükkel manipulálhatod hogy mi kerüljön be a zsákodba, és mi kerüljön ki belőle. Jóval több a ráhatásod a folyamatra, nem vagy a szerencsének kiszolgáltatva. Csak magadat, a logikai döntéseidet okolhatod, ha végül ihatatlan lesz a kávéd. A Kuruzslókban viszont én mindig a szerencsét okolom, ha felrobban a főzetem. Persze mindkét játékot szeretem, de a nagyfokú hasonlóság ellenére totál másra való a kettő. A Kuruzslók könyed, vicces, a Coffee Roaster gondolkodós, komoly.
Rá van írva a dobozra: „A premium solo-game”. Nagyképűnek tűnik ez az állítás, de nem tudok vele vitatkozni. Gyönyörű, igényes kinézete van, tényleg igazán exkluzív, elegáns hatást kelt. A kávébabszemek olyan gusztusosra sikerültek, hogy mindig megkívánom a kávét, amikor ezzel játszom. A baj ott van, hogy már fordítva is működik a folyamat: ha kávét iszom, kedvem támad játszani egy Coffee Roastert. Kiépült az ördögi kör. Úgyhogy ha nem akarok idejekorán elhalálozni koffeinmérgezésben vagy szívrohamban, akkor el kell adnom a játékot.
Na jó, ez persze csak vicc. Nem szívesen válnék meg tőle. Igaz, hogy nyilván nem érhet fel egy egész estés játék szintjére, de a rövid szólójátékok között jelenleg egyértelműen ez kapja az aranyérmet nálam. A maga műfajában verhetetlen.