Clair Obscur: Expedition 33 (2025)

A legjobb dolog, ami a bg3 óta történt velem.

Elsőre engem ez a játék nem nyűgözött le a trailerekből, valamiért lepattantam róla. A zene se, az art se tetszett, aztán jöttek a kritikák, mi szerint az évtized játéka ez… gondoltam, kipróbálom…

Nem tudom kifejezni, mennyire nem adja vissza egyik értékelés sem, hogy ez a játék milyen fenomenális. Egyszerűen csak egy műalkotás.

1. Az art és sound design: Nem tudom, hogy a trailerben miért taszított ennyire, vagy pont nem azokat a zeneszámokat tették bele, de valami lenyűgöző látvány és élmény az egész. A teljes soundtrack fenomenális, a boss zenék iszonyatos változatosak (rock számtól kezdve a cuki vidámon át a nagy orchestráig), a sound design boss fightoknál tűpontos és abszolút kisegít (különben nem parryztam volna soha semmit), a látvány eszméletlen. És ez nem egy AAA játék, amit olyan sokan csináltak. Persze, nincs olyan profi mocap a cinematicok mögött, de olyan erős a látványvilág, az atmoszféra, az összes map annyira különböző és gyönyörű, az ember csak leül és tátott szájjal nézi.

2. A gameplay: turned-based RPG + soulslike. Van itt dodge és parry, amitől megizzad az ember, mindezt egy turned-based remekül összerakott combat rendszerben. A képességek változatosak, az összes karakter tényleg másképp játszik, van akit meg sem tudtam tanulni használni, mert nem állt rá az agyam. És veszi a soulslike-ok hangulatát (is), plusz az összes mentés pontok közötti imádkozás, a parry-dodge fontossága nagyon soulslike érzetűvé teszi. A boss fightok zseniálisak, de inkább csak az ACT 1 utáni. (Nem minden opcionális bosst ütöttem le, így azokról nem nyilatkozom.)
Semmi nincs itt, csak a letisztult turned-based combat, meg egy kis camp/relationship leveling, ami a tökéletes breather a harcok közepette. Nem számítanak sokat gameplayben, bár képességeket kapunk, ha növeljük a kapcsolati szintünket, van is romantika, több opció (de ez csak a játék második felében kerül elő. Ez az egyik negatív pontom, igazán lehetett volna előtte is.)

3. A történet: OMG. Erről nem lehet spoilerek nélkül beszélni igazán, és bárkinek, akit vonz ez a játék, ajánlom, hogy ne nézzen semmit, guide-okat se. Egy kép el tudja spoilerezni az egész végét. Ne. Anélkül menj bele.
Ezen kívül, hogy olyan csavarok vannak a történetben, amitől a fal adja a másikat, ez egy gyász szimulátor. A világunk egy posztapokaliptikus dark fantasy, ahol minden évben egyre több ember eltűnik/meghal, amikor a Festőnő felfesti a következő halálra ítélt évet. A szereplők életét átjárja a gyász, hiszen az egész társadalmuk eköré épül, az igazságtalan veszteség ellen küzdenek. De ezt az írók olyan ügyesen megoldják, mert bár van öngyilkossági kísérlet a történetben (ez az első intro kép, amit kapunk warningnak, mikor megnyitjuk a játékot, úgyhogy ez nem spoiler) és rengeteg halál és erőszak, de közben az élet apró örömeit és a szeretetet olyan jól hozza. Egyszerre vicces, megható, őszinte és szívet tépő.
A karakterek… az összes karakter annyira jól összerakott – a hősök, a gonoszok, a mellékszereplők – mindenkit imádtam egytől egyig.

4. A vége: Bináris döntés, mindenki szájíze szerint. Nekem? Egyik sem tetszett. Írástechnikailag tudnék felhozni egy-két bakit, vannak merész húzások, amik működnek és vannak, amin elcsúszik spoiler vagy van ami értelmetlennek tűnik, de mivel a gyász a főtéma, ezért ez mindenkinek személyes lesz, és nem letisztult egyszerű válasz rá.
Egy biztos, ez a játék örökre velem marad.

Nem játszottam vele, így abban nem tudom értékelni, de a grafikája és a története gyönyörű! Az egész játék úgy néz ki, mintha álmodtam volna.