Abathor (2024)

Egyike azon kevés mai játékoknak, amik nem céltalanul nehezek, csak simán pokolian, és ami miatt a végigjátszása után lelkiismeret furdalás nélkül őszintének hat még saját magadtól is a kijelentés: „Öcsém, mekkora király vagyok!” – mert tényleg ez az érzés, amikor a 11. zónát is sikerül legyakni. Amúgy abszolút egy remekmű. A grafikáról már a demóverzió korában is ódákat zengtek, de valóban olyan szép, mint amilyennek látszik, erősen közelít a pixel-art felé, de úgy, hogy a játszhatóságának nem megy rovására. A zene is klassz, nagyon jó aláfestések vannak, hol misztikus, hol szomorú, hol pattogós akciómuzsika zeng a hangszóróból. A pályák pedig jók, változatosak, mind a négy főhős számára akad könnyű és nehéz szint is. De tényleg, minden zónában teljesen más ellenfelek jönnek, akiket teljesen máshogy kell kinyírni, és néha kis műfajváltás is van. Akad arénás pálya, két (na jó, másfél) shooter pálya, igaz, ez utóbbiak azért elég könnyűre sikeredtek. Amúgy tanulható, sokszor neki kell futni, kell hozzá türelem. De nagyon jó érzés játszani vele, már az első pályák is sikerélményt adnak. Csak ajánlani tudom.