Amnesia: The Dark Descent (2010)

Hát sajnos nem ütött akkorát mint vártam,rosszul öregedett, sok olyan horrorjáték van amik jobbak nála, ( kb az összes jobb) kevés az interakció, kevés tárgy van, sok a folyosó, a szörnyeket meg távolról észre lehetett venni, és könnyű volt őket elkerülni, a vége fele meg még rosszabb volt, mert még több folyosó lett :) Az elején legalább voltak szobák…
:D

–
Amnesia: Key to Freedom MOD

2023 február 18-28.
Nem volt rossz, a játékban meg lehet halni véglegesen, kb 5- 10 életünk lehet. Én a vége előtt 5 perccel haltam meg. A mentésem meg jóval korábbi, de befejezettnek tekintem. Olyan 2 óra a játékidő. 10/8

„Mr. Wilkinson, a Darwin Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetének igazgatója, egy kihívás elé állított, reagálva a legutóbbi szökésem során tett erőfeszítéseimre. Megígérte, hogy ha elfogadom és elvégzem a feladatot, akkor megengedi, hogy elhagyjam az Intézetet. Csupán annyit kell tennem, hogy meg kell találnom egy kulcsot. Egy kulcsot, amely egy a helyi bankban lévő széfet nyit. Egy kulcs, amely természetesen a régi kúriában található. Azt ugyan nem volt hajlandó elárulni, hogy a hely miért vált elhagyatottá és mi okból kifolyólag zárták le, vagy hogyan tudok oda bejutni. Egy dolog azonban biztos: Nem hagyhatom csak úgy, elsétáljak egy ilyen lehetőség mellett!”
–

Több, mint egy évtizeddel később a megjelenése után ültem neki játszani vele. Persze már korábban is láttam végigjátszásokat, sokszor néztem, ahogy tesóm kiviszi és emlékszem micsoda para volt még csak nézni is, hát még tesómnak végigjátsztani. Az Amnesiáról nekem mindig a hideg téli éjszakák jutnak eszembe, mikor téli/karácsonyi szüneten voltunk és leültünk a fapados kis számítógépünk elé játszani vele. Nekem ez a játék már mindig ezt fogja felidézni.
Hogy mi vitt rá, hogy én magam is kivigyem több mint tíz évvel később? Meg nem tudnám mondani, de van egy olyan érzésem, hogy a Resident Evil Village után kellett volna valami hiánypótló. Akartam volna valami olyan játékot, ami belső nézetes, horror és lehetőleg nem trancsírozás meg lövöldözés a lényege, hanem valami igazán sötét, misztikus, gótikus. És hát mi lehetne erre a legjobb választás, mint az a játék, ami konkrétan elindította ezt a belső nézetes/gótikus/harcképtelenes/bújkálós horrorjáték trendet? Kár is lenne elvitatni az Amnesia erényeit, műfajt teremtett és egy bizonyos skandináv úriember még meg is gazdagodott abból, hogy feltöltötte a Zinternetbe, hogy ő hogyan ilyedezik a végigjátsztás közben.
A történet cselekményét nagyjából, dióhéjban összelehetne úgy foglalni, hogy adott egy amnéziás pali, Daniel, aki egy vadidegen, kihaltnak látszó kastélyban tér magához és talál egy pár levelet, amit még ő maga írt saját magának mielőtt megszabadult volna saját emlékeitől és arra utasítja saját magát, hogy keresse meg a kastély urát, Alexander bárót, és ÖLJE MEG! Hogy miért kell ezt a szerencsétlen bárót megölni? Hogy miért szabadult meg Daniel a saját emlékeitől? A kérdésre a válaszok ott lapulnak a kastélyban elszórt levelekben, amiket érdemes megkeresni és elolvasni, ugyanis az alapkoncepció nem túl egyszerű, nagyon oda kell figyelni azokra az infókra, amiket megszerzett az ember, különben az egész könnyen katyvasszá válhat. A levelek megszerzése és a báró megtalálása azonban nem olyan egyszerű…Alexander eltorzult szolgáin kívül Danielt egy rejtélyes, sötét árnyék is követi útja során, mely mintha egyszerre lenne Daniel társa és legnagyobb ellensége.
Aki szereti H.P. Lovecraftot annak ez a játék kötelező. Olyan szinten áthatja a kozmikus horror elemei valamint egy hatalmas adag gótikus háttér, hogy szerintem még maga Lovecraft bácsi is mind a tíz ujját megnyalná, ha ismerné/ismerte volna ezt a játékot. Rettenetesen sötét, misztikus, kozmikus nagyon minimálisan sci-fi-s, ám elsősorban egy baromi nehéz túlélő horror.
Daniel fő célja, hogy megtalálja a kastélyban a bárót, aki valamiképp tönkretette főszereplőnk életét. Keresés közben azonban nem árt ha elővesszük a létező legjobb tudásunkat a bújócskában, ugyanis a rejtélyes, sötét árnyék ellen semmilyen harci tudás vagy fegyver sem használ, Alexander mutáns/szörny szolgái elől pedig csak elbújni tudunk vagy rosszabb esetben futni, de ez utóbbit próbáljuk elkerülni, ugyanis…utólérnek.
Azt kell, hogy mondjam túl későn kezdtem el játsztani ezzel a játékkal ahhoz, hogy teljesen ki tudjam élvezni. Mire eljutottam odáig, hogy én magam vigyem ki akkor én már túl voltam egy Alien Isolationon, ami olyan szinten megedzett, hogy nem maradt már számomra túl sok a nap alatt. Ráadásul mire eljutottam erre a pontra már ugye láttam róla végigjátsztást. A játék logikai feladványaira azonban nem emlékeztem és mivel az Amnesia sosem arról ovlt híres, hogy kímélte volna a játékosokat a feladványok is ehhez mérten piszok nehezek voltak, sokszor akadtam el és kellett tesómtól segítséget kérnem, mert volt hogy egy feladvány felett (szégyen ide vagy oda) órákig ültem. A játéknak tehát ezen része az újdonság erejével hatott rám, ám maga a horror az Isolation után már nem volt olyan intenzív. Persze nem azt mondom, hogy nem rettegtem vagy bújkáltam egy szekrényben szintén csak órákig, de messze nem volt akkorra a riadalom, mint az AI-nál. Ennek ellenére azonban ez egy kötelező darab a gótikus horror/lovecraft rajongóknak meg mindenki másnak is, akinek a bújkálós horrorok jönnek be és nem pedig lövöldözősek. Örök kedvenc, szerintem újabb tíz év múlva is méltó helyen fog szerepelni a horror játékok ranglistáján.
Még annyit hozzá, hogy az újabban kiadott HARD mode-tól se kell kétségbeesni. Persze előbb érdemes alapfokozaton kivinni, hogy legalább a környezet ismerős legyen és csak megfelelő mértékű gyakorlás után, de neki lehet esni a nehezített fokozatnak. Úgy összességében konkrétan nehezebbnek csak a vízi szörnyes részt éreztem. Na ott a szörnyike egyetlen csapásától megpusztul drága Danielünk és a szörny sokkal gyorsabb és agresszívabb is. Viszont a játék többi részét nem éreztem különösebben nehezebbnek. Ha egy szörny kifigyel, akkor nagy eséllyel megszívtad, de még így sem lehetetlenség elbújni vagy elmenekülni, a vízi szörny kivételével a többi szörnyet nem éreztem sokkal gyorsabbnak, de ha egyszer utólérnek, akkor nagyobbat sebeznek. Tehát a kezdők ne mindjárt a hard fokozattal kezdjék, mert úgy tényleg agyvérzés, de egy-két végigjátsztás után simán neki lehet ugrani a nehezítettnek is.

A játék sztorija egészen 1839-ig repít vissza minket, amikor is a játék kezdetén karakterünk magához tér a porosz Brannenburg-kastélyban, és egyáltalán nem emlékszik rá, hogy kicsoda ő, és mit keres ott. Hamarosan találunk egy levelet, melyet mi írtunk saját magunknak. Az üzenet szerint, főhősünk neve Daniel, aki önként döntött amellett, hogy egy ital elfogyasztásával amnéziát idéz elő saját magának, hogy könnyebben elérhesse célját. Ez pedig nem más, mint eljutni az épület Belső Szentélyébe, és megölni a kastély urát, Alexandert. A levél azt is tudtunkra adja, hogy egy árny üldöz minket, ami ellen lehetetlen felvenni a harcot, menekülnünk kell előle, míg végzetünket be nem teljesítjük.

A lovecrafti hatásoktól sem mentes történetről ennél többet nem is árulnék el, a játék egyik legélvezetesebb része, ahogy a titokzatos és misztikus előzmények napvilágra kerülnek, naplók és feljegyzések, valamint víziók formájában, amik egy-egy múltbéli pillanatot elevenítenek fel. Nekem ugyan volt némi hiányérzetem néhány megválaszolatlan kérdés okán, de ne szaladjunk ennyire előre. Legyen elég annyi, hogy Daniellel a kezdés után elindulunk az öreg kastély vészjóslóan sötét és kihalt folyosóin, hogy Alexander szolgái és az ismeretlen árny elől menekülve megpróbáljunk az események végére járni.

Az Amnesia – The Dark Descent ereje tökéletesen kifejezhető egyetlen szóban: kiszolgáltatottság. A játétmechanikában a harcnak semmilyen szerepe nincsen, amikor megtámadnak minket a szolgák, két opciónk van csupán: menekülés és bujkálás. A cél az, hogy lehetőleg ne is vegyenek minket észre, akkor halkan elsunnyoghatunk mellettük, ha azonban mégis kiszúrnak, akkor a futás egyáltalán nem szégyen, hanem az egyetlen lehetőségünk a túlélésre. Daniel nem túl kemény figura, mindössze 2-3 ütés elegendő hozzá, hogy beadja a kulcsot, már csak ezért is érdemes odafigyelni. Szerencsés esetben néhány sérüléssel megússzuk a szolgákkal való találkozást, ilyenkor a nem túl gyakran fellelhető életerő-fiolákkal javíthatunk egészségi állapotunkon. Normál nehézségi fokozaton az ellenség egy hangos morgással, a játék pedig idegtépő zenével jelzi, hogy veszély leselkedik ránk a közelben, ha pedig ismét tiszta a terep, akkor a dallamok is nyugodtabbá válnak. Ha valaki betonkeménynek érzi magát, akkor nehéz fokozaton is nekiállhat a történetnek, ez esetben viszont elfelejtheti a fenti kiváltságokat.

Egyetlen, de hasznos társunk félelmetes utunk során az olajlámpásunk, melynek segítségével megvilágíthatjuk a szuroksötét helyiségeket, folyosókat. Szükségünk is lesz rá, ha ugyanis túl sokat tartózkodunk a sötétben, Daniel idegei szép lassan felmondják a szolgálatot, és látási zavarok, hallucinációk kezdik gyötörni, végül bele is halhat az őrületbe. Ha pszichés állapotunk romlani kezd, csak fejtörők megoldásával, és feladatok elvégzésével tudjuk visszaállítani normál állapotába. A lámpás tehát kulcsfontosságú eszköz, viszont folyamatosan biztosítanunk kell az olaj utánpótlását, amit a játék igen szűkmarkúan mér. Szerencsére gyufából már több van, amikkel meggyújthatjuk az asztalokra és falakra helyezett gyertyákat, fáklyákat, de ezeket nem tudjuk magunkkal vinni, csak az adott környezetet világítják meg. Kétszer is meg kell gondolnunk tehát, hogy mikor használjuk olajlámpásunkat, el kell döntenünk, hogy józan eszünket kockáztatva kihúzzuk a következő fényforrásig, vagy inkább elhasználjuk az utolsó csepp olajat is, nem tudva, mikor bukkanunk majd újabb adagra. Arról nem is beszélve, hogy ha fényforrás világít nálunk, az ellenség is hamarabb kiszúr minket.

A puzzle-ok bizonyos esetben kimerülnek egy-egy eszköz megtalálásában és alkalmazásában, néha azonban használnunk kell a fejünket, és a környezetünkben található tárgyakat, hogy megoldjuk a logikai feladványokat. Mindezt persze nem egyszer úgy, hogy a torz szolgák ott ólálkodnak valahol a közelben.

A fenti elemek szinte a plafonig tolják a játékos feszültségét és kiszolgáltatottság-érzését, de a készítők ezt még megfejelték egy közel hibátlan audio-élménnyel. A zenét Mikko Tarmiának elképesztően nyomosztóra sikerült komponálnia, a hanghatások pedig még egy lapáttal rátesznek az egészre. A felettünk lépkedő lábak dübörgése, az állatok vonyítása, a gyerekesírás, a szél susogása, mindez egy sötét, ódon kastély falai közt, ahonnan nincs kiút, és ahová csak néha, egy-egy repedésen át süt be a megváltó napfény, több mint vérfagyasztó. Az Amnesiára többszörösen áll, hogy a maximális élményért lehetőleg éjszaka, egyedül a sötétben és fülhallgatóval nyüstöljük, a hatás garantált.

Ami a technikai frontot illeti, a játék képfrissítésével semmi gond nincs, grafikailag azonban már csak a korát tekintve sem a legcombosabb. De mivel a cselekmény szinte egésze félhomályban és sötétségben zajlik, nem igazán feltűnő a dolog, a minimalista koncepcióhoz pedig szerintem még illik is ez a ”rusztikus” megvalósítás. A hangulathoz képest annyira másodlagos a kisebb teljesítmény, hogy utóbbi felett bőven szemet lehet hunyni.

Jó magam nem mostanában kezdtem az ismerkedést a horrorjátékokkal, de az Amnesia még engem is megviselt, pár óránál többet képtelen voltam vele egyszerre játszani. Azt is be kell vallanom, hogy azok a játékok nem a szívem csücskei, ahol nincs esélyem a visszatámadásra, és a végére már rendesen frusztrált az Amnesia is, mégis sikerült magába szippantania. A történet rejtélyei, és beteges fordulatai, a klausztrófób helyszín, az idegőrlő zene és hanghatások, valamint a harc teljes hiánya egyedien borzalmas élménnyé teszik a Frictional Games művét, mely megjelenése óta kultikus státuszba emelkedett, és előkelő helyet foglal el több, a legjobb és legfélelmetesebb horrorjátékokat összegyűjtő listán is, és melyből olyan szintén sikernek örvendő játékok készítői inspirálódtak, mint pl. az Outlast. Horrorrajongóknak szinte kötelező, mindenki másnak csak óvatosan!