A Plague Tale: Requiem (2022)

Amikor a hatalmas élményt adó Innocence után a folytatástól is hasonlót vársz, és sokkal többet kapsz. Az A Plague Tale: Requiem nagyívű története mesél arról milyen átélni a nagyvilág csodáit, az élet legapróbb örömeit azzal, akinek együtt kell léteznie egy súlyos betegséggel.
Akivel egy vérből való vagy, elmenni vele a világ végéig a szebb életért, a reményért, a megváltásért. Milyen érzés ezért kétségbeesett harcot vívni, holott lehet akadnak olyanok, akik idővel a kezeiket nyújtják feléd és tudatni veled, hogy nem vagy egyedül. Küzdeni azért, hogy a tudat alatt tornyosuló melankolikus sötétség végleg eltűnjön és ne kelljen minden beütő szörnyűség után azt mondani: „Az én hibám!”. Szembesülsz a veszteségekkel, de nem te tehetsz róla. Ugyanakkor, ha kell megteszed, mert az igazságérzeted ezt diktálja. Belül szabadnak lenni, mint egy főnixmadár, és ennek a hosszú, rögös útnak a végén lehet nem az van, amiben reménykedünk, és meg kell tennünk azt, amihez nincs elég erőnk, de jöhet szembe milliónyi patkánysereg egy valamit ők sem tudnak elmosni: a halhatatlan szeretetet.
Akad egy lassabb, a sztorit és karaktermélyítést segítő hosszas felfedezésre, barangolásra fókuszáló szegmens, de amúgy feszültségben tartott, megérintett, többször megríkatott a történet, az utolsó fejezeteknél iszonyú görcsben voltam, a finálénál pedig totál megsemmisültem.

Más téren is előrelépés. Döbbenetes érzékkel tartja egyensúlyban az idilli, színpompás, felemelő és a sötét, fertőben úszó, depresszív büntetően erős atmoszférát. A végtelenül aprólékos kidolgozottság, változatosság még rátesz 20 lapáttal. Photo Mode sose volt használva ilyen sokszor. Ahogy a szél lengeti a fákat, a füvet, dobálja a leveleket, hallod a tengert, az élővilágot, a vészjósló rengéseket, megismered a különböző kultúrákat, ahogy látod a messzi tájakat, a távoli naplementéket, ahogy a patkányhorda beteríti a nagyobb terepeket, stb. Elképesztő.
Mindehhez szervesen társul Olivier Deriviere energikus, mesteri zenéje, ami az emberközeli, szívszorító, adrenalinpumpáló, bensőséges, túlvilági momentumoknak egyaránt eszméletlen erős töltetet ad. Gerincbekúszó hidegrázás minden egyes taktus. A mellékfigurák kiválóan ábrázolt, árnyalt jellemek, pazar dialógokkal, érthető motivációkkal. A régiek fejlődtek, az újak közül Arnaud volt a kedvenc, aki az alapvető karizmájával hozzátett az egyéniségéhez. Sophia szimpatikus, empatikus személyisége is rendkívül megnyerő volt.
Azonban most is Amicia és Hugo köteléke a legerősebb pont, bátran oda merem rakni a Joel-Ellie páros mellé. Más a múltjuk, viszonyuk, eltérő korszakban vannak, de a mélyről jövő, határtalan kötődés és kitartás, amit kifejeznek egymás iránt akár szavak nélkül, az leírhatatlan. Charlotte McBurney sokrétű, őszinte alakításán, megkapó hanghordozásán maximálisan átérezhető Amicia összes örömteli, érzelmes, harcias, őrlődő, felemésztő, fájdalmas pillanata. A többiek részéről is megkapó a voice acting, csodálatos, részletgazdag arcanimációkkal kimutatva.

Gameplay-t nézve imádtam taktikázni, ahogy 5-6 opciót is elém tár hogyan menjek át egy nyíltabb terepen. A korábbi mechanikákat bírtam, az újakat üdvözöltem, még a kamerával szembe menekülés és az összetettebb inventory se zavart, utóbbinál örültem, hogy semi-realtime-ban ment. Amit picit furcsálltam, hogy kissé sok munkapadot dob be a játék, ami azért is érdekes, mert idővel kioldható olyan skill, hogy instant tudtam upgrade-elni. Illetve a 20+ órában volt 1-2 frame drop és bug, de ezek porszemnyi hibák, amit rengeteg más tényező felülírt.
Nem mondom, hogy nem volt kiszámíthatóság a sztoriban, mert ki lehetett azért következtetni ezt-azt mik lehetnek a későbbiekben, ugyanakkor ezzel együtt nem egyszer meg is tudott lepni, végig nem eresztett el, megint csak kiegyensúlyozva az összhatást. Elismerem azt is, hogy a végére amúgy elrugaszkodik a realitástól és elfogadom, akinek nem jött be, de egyrészt az Innocence-nél is megvolt ez, másrészt a mögötte lévő cél, érzés hajt előre és egyáltalán nem zökkentem ki, hogy éppen milyen szürreálisnak tűnő dolgot látok.

Hálásan köszönöm az Asobo Studio-nak ezt az epikus, katartikus utazást. Amicia és Hugo krónikáját örökre a szívembe zártam, a Requiem életem egyik legfontosabb játékélménye lett, kész műalkotás. És még mindig egy független csapat címéről van szó! Egyszerűen hihetetlen, nagybetűs CSODA! ♥♥

Ez egy gyönyörű történet arról, hogy milyen egy halálos betegség árnyékában élni. Milyen dühösnek lenni a világra, mert nem fair, hogy valakinek idővel előtt el kell mennie. Milyen elbúcsúzni valakitől, aki a világot jelenti számodra, és milyen azért küzdeni, hogy ne legyünk egyedül.

Talán írnék értelmes értékelést is erről (a gameplay javult, de a grafikai hibák miatt lejjebb húztam egy csillaggal, mint az elődjét), ha nem éppen most tudtam volna meg, hogy édesanyámnak pár hónapja van hátra, és ha Amicia és Hugo fájdalma nem lenne annyira aktuális számomra. Katartikus élmény volt, mert olyan remekbe szabottan van megírva minden dialógus: szívbe markoló, húsbavágó, nyomasztó, de valahol felszabadító.

Gyönyörű történet, de nem feltétlen jó játékélmény. Nekem mindenesetre nagyon kellett.

Izgatottan vártam ezt a részt, mert az első nagy kedvencem lett.
Valamivel azért jobban bejött az első, de ez szintén egy fantasztikus élmény volt, kellően volt aranyos, izgalmas és persze tragikus is. Amicia és Hugo párosa hivatalosan is előkelő helyet foglal el nálam a kedvenc karaktereim között. Kicsit sajnálom, hogy a tolvaj csaj az első részből nem tért vissza (persze így reálisabb), de az újak is érdekesre sikeredtek.
Tetszett, hogy sok újat megtudtunk az egész átok hátteréről. Kicsit persze leült nekem egy időre amikor elértek spoiler, de az összképet nézve nem volt vele probléma.
A játék legnagyobb tragédiája mindenképpen spoiler.(persze viccelek, de nagyon nem tetszett xD)
A zene persze itt is fantasztikus.

Igazából nincs szükség harmadik részre (nem is lenne már az igazi), de ha esetleg akarnak valamit kezdeni a spoiler akkor kíváncsian várom.

Csodálatos játék, ami felülmúlta még az első részt is. Ha lehet, még jobban megszerettem Amicia és Hugo karakterét, s a két új segítő mellékszereplő is a szívemhez nőtt. Megható volt, izgalmas, akciódús, a vizualitás, a grafika előtt pedig le a kalappal, gyönyörű. Azonban a vége…nem akartam elhinni, hogy így ér véget a kaland. Kevés játékon sírom el magam, de ezen konkrétan lesokkolódtam, csak ültem percekig, miközben folyt a szememből a könny.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki végigvitte az első részt, ill. mindenki másnak is, aki szeretne egy mély történettel bíró, középkori környezetben játszódó, de mégis fantasztikummal fűszerezett játékkal játszani.