Thimbleweed Park (2017)

Vegyétek meg!
Ez a Ron Gilbert az a Ron Gilbert, aki a Monkey Islandet is csinálta. Kicsit addiktív. Ha nosztalgiázni szeretnétek, vegyétek meg. De ha valami újra vágytok, akkor is vegyétek meg. Vagy ha szeretnétek nagyokat röhögni, vagy lerágni a körmötöket az izgalomtól, vagy nagy aha-élményekben részesülni: vegyétek meg! Igazi klasszikus!
Így jó lesz, Ron?

Egy vallomással kezdeném: soha nem játszottam sem a Monkey Island szériával, sem az ehhez hasonló legendás játékokkal. Egyszer kipróbáltam a Grim Fandango-t, de nem igazán jött be. Alapjáraton azért (szerintem), mert nem vagyok túl türelmes. Nos, ennek tudatában kezdtem bele a Thimbleweed Parkba. Hard mode-ban természetesen (ezt később többször is megbántam :D), amolyan ha lúd, akkor legyen kövér alapon. Megmondom őszintén már a legelején felidegesített, és csak azért nem hagytam rögtön a fenébe az egészet, mert nagyon kíváncsi lettem a sztorira, plusz, valami elképesztően erős atmoszférája van, ami elég volt ahhoz, hogy a nehézségek ellenére is maradjak. Mint mondtam, semmi előzetes tapasztalatom nem volt az ehhez hasonló játékokkal kapcsolatban, így kellett egy kis idő, mire ráállt az agyam. Szóval jó kis játék volt, majdnem kedvenc is lett, plusz meghozta a kedvem Ron Gilbert többi játékához.

Hát az a helyzet, hogy ez egy *beeping* jó játék! Jó, persze, milyen legyen, amikor egyszer Ron Gilberték készítették, és sok szempontból, olyan mint a Maniac Mansion (merem állítani, jobban olyan, mint a Day of the Tentacle), de mégis egy ízig-vérig mai kalandjáték. Stimmel a grafika, a hangzásvilág, a történet (ami ráadásul egy borzalmas katyvasz, de pontosan ezért olyan szerethető). A karakterek meg odavágnak, még akkor is, ha nem feltétlenül bontakozik ki a személyiségük minden pillanatban, de mégis tökéletes a megvalósításuk. Tetszett, hogy hatalmas poénáradat az egész, minden vicces, de mégis az elejétől a végéig igenis nyugtalanító és izgalmas, valóban van egy kis thriller-hangulata is.