Snatcher (1988)

Mega CD változathoz volt szerencsém, tehát arra vonatkozik az értékelés. Na most, ami azonnal lejött, hogy bár a klasszikus, mindenki által ismert konzolok (Sega MD és SNES) akkoriban azért eléggé az erőszakmentességükről voltak híresek, erre a játékra ez nem vonatkozik. Döbbenetesen kemény képek vannak benne a megölt emberekről, amikhez bizony kell némi gyomor is, még akkor is, ha ez egy anime-játék. Ez azért is van, mert eredetileg a játék MSX és PC-8801-re jött ki, ahol nem voltak ilyen megkötések, ott lehetett keménykedni. A Mega CD változatban is csak a zuhanyzó csaj képét cenzúrázzák, mert az nyilván lényegesen ízléstelenebb, mint a spoiler holttest közvetlen közeli képe (spoiler csak a gusztustalanságfaktor miatt).
Na, ennyi kitérő után akkor lássuk a medvét. Tehát a 21. században járunk egy nagy biológiai katasztrófa után. Főhősünk Gillian Seed, aki feleségével, Jamie-vel együtt mélyaltatásból ébred, és mindketten amnéziások. A játék modern világában jelenleg a legnagyobb kihívást a snatcherek jelentik, az emberformájú gyilkos robotok, akik megölik az alakjuk alapját nyújtó befolyásos embereket és átveszik a helyüket. Persze van rájuk külön speciális osztag, Gillian ide lép be, hogy segítsen a harcban, de már az elején eldurvul a helyzet. A játék egy visual novel, de elég nagy hangsúlyt fektet a nyomozásra, amelyhez egy szöveges interface-t nyújt a játékosnak. Igazából kényelmes a játék, ad egy-két puzzle-t is, bár nagyrészt elég lineáris marad. Érdekessége, hogy sokszor kell benne harcolni, amihez egy amolyan grid jellegű harcrendszer van (a kép egy 3x3 négyzetre oszlik, és nekünk csak a megfelelő négyzetbe kell lőni). Azért ez nem olyan könnyű, de nem is nehéz.
Grafika szempontjából rendben van a dolog, a korához képest csodálatosan néz ki, a CD változat pedig hatásos animációkat kínál. A zene, a hangok is jók.
A történet szuper, és bár egyértelműen a Blade Runner – Terminator vonalon mozog, megvan a saját eredetisége. A világnak részletesen háttértörténete van, amit el lehet olvasni a játékban, a mellékszereplők nagyon megszínesítik a cselekményt. Gillian pedig egy érdekes főhős: jó fej, de a játék egy állandó poénforrása, hogy bár nagyon hűséges a feleségéhez, azért mégis minden jó csajra rászáll. A végén szuper csavarok akadnak, de helyenként amúgy is nagyon feszült, szinte horrorisztikus szituációkba csöppenünk (pl. amikor a megostromolt rendőrségen kell keresni a robotot… brrrr…).
Szóval ez egy remek játék, én nagyon jól éreztem magam közben.