Honkai: Star Rail (2023)

Itt volt már az ideje, hogy erről is írjak valamit, mert elég régóta játszom vele – igaz, a történetnek még viszonylag az elején tartok, de már így is rengeteg minden kavarog a fejemben.
A Honkai: Star Rail esetén, amikor elkezdtem, nagyjából egy „sci-fi Genshinre” számítottam. Országok helyett bolygókkal, wish helyett warppal, elemek helyett path-okkal. És valahol igazam volt, valahol nem. Mechanikailag tényleg rengeteg az átfedés a két játék között, mindkettő gatcha, mindkettő többé-kevésbé open world (a Genshinben azért jelentősen szabadabbak vagyunk, de a Honkaiban is bőven marad terünk mászkálni – egyedül a hard lock gyakoribb, amíg nem érünk oda a történetben, rengeteg terület nem nyílik fel). Mindkettőben ugyanúgy kell építenünk a csapatunkat, fegyverek helyett itt light cone-okra vadászunk, artifact-ek helyett relikviák, constellation-ök helyett eidolonok vannak. Szóval ha az ember megszokta a Genshin rendszerét, sok meglepetés nem fogja érni. Ami egy nagy változás, az a harcrendszer, mert a Genshinnel ellentétben, ami azért tisztességes hack-and-slash, amibe az elemek kombinálása visz taktikát, itt körökre osztott játékmenet van. Én személy szerint ezt kicsit jobban élvezem, kényelmesebb taktikázni benne, kisebb az ügyességi faktor, de egyben jelentősen vontatottabb, szóval tényleg nagyon egyéni, ki melyiket szereti jobban.
Arra viszont senki ne számítson, hogy a mechanikán kívül sok az újrahasznosított elem, mert a Honkai nagyon egyedi történet. Igazából sci-finek is jóindulattal nevezném csak, inkább olyasmi, mint a Dűne – vannak benne futurisztikus, és tudományos alapú elemek, de inkább egyfajta misztikus űr-fantasy, mágiarendszerrel, országokként funkcionáló bolygókkal, furcsa fajokkal és istenekkel. A történet kissé epizodikus: a főhőst az Astral Express utasai, a Névtelenek veszik fel, miután emlékek nélkül ébred egy űrállomáson. Velük együtt utazunk aztán bolygóról bolygóra, és oldjuk meg a problémákat, amik valójában mind erősen egy irányba mutatnak.
Ellentétben a Genshinnel, ahol a főhős egy motivált, kissé magányos harcos, aki a testvérét keresi, a Star Rail trailblazere egy egészen más jelenség. Kaotikus, kíváncsi, végtelenül szarkasztikus, és néha kicsit idióta, de pont ezért nagyon szerethető – Travelernek is megvoltak a maga poénjai, de Caelusszal nyugodtan eltölthetsz fél órát azzal, hogy kukákat bámulsz és növényekkel beszélgetsz. Travelerrel ellentétben azonban ő igazi barátja a legénységnek – March, Dan Heng és ő egy rendes főszereplő triót alkotnak (szinte hallani a háttérben McGalagony „miért van az, hogy ha valami történik, ott mindig ti hárman vagytok?” kommentjét), a többi karakterrel is végig épül a barátság (konkrétan chatelünk velük néha, amikor belépsz a játékba a megismert szereplők általában küldenek valamilyen kérdést, kommentet, amire válaszolgathatsz). Sokkal inkább egy klasszikus found family dinamikát látunk, mint a Genshinben, és ez nagyon jót tett a játéknak. Az egyes történetek is, kevésbé titokzatosak, és sokkal több bennük a humor és kikacsintás, mint a másik játékban, de nagyon erősek érzelmileg, és összességében azt kell mondanom, a Star Rail történeti szempontból erősebb a kettő közül. Worldbuilding és felfedezés terén kicsit gyengébb, de történetileg és karakterek szempontjából jobb.
A zene hasonló minőség a két játék esetén, abszolút mozifilmes szint, viszont a grafika megint, kifejezőbb, a mimika erősebb, és sokkal kevésbé „cuki” az egész. Míg mondjuk Aether és Lumine gyakorlatilag tiniknek tűnnek, és annak is jóindulattal, Caelus és Stelle azért láthatóan huszonévesek, felnőtt arcuk van. De ha összehasonlítjuk, a legtöbb felnőtt karakter, nők és férfiak is, sokkal érettebben néznek ki, ráadásul sokkal kevesebb a láthatóan fanservice dizájn is (nem mondom, hogy nincs, mert ez nem igaz, de kevesebb). A nemek aránya szintén egy jó pont, a Star Railben nagyjából egyensúlyban vannak a női és férfi karakterek, kevés a loli, és vannak kifejezetten realista dizájnok is. Nekem az is tetszik, hogy esetenként egy-egy négycsillagos karakter kap egy ötcsillagos verziót, ha a története indokolja – lehetővé teszi, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt kapjanak a kezdő karakterek, mert nem muszáj mindig az újakra fókuszálni.
Az utolsó pedig, amiért a Star Rail nagyon meggyőzött, hogy tényleg elképesztően free to play. A Genshinnél azért néha vért izzadok a wish-ek összeszedésével, egy fél napot mászkálok, farmolok, mire sikerül öt-hat wishre elég primót szerezni – és akkor még jó napom volt. A Honkaiban nagyjából minden kedvenc karakteredet van esélyed megszerezni, mert annyi opciód van stellar jade-eket gyűjteni, hogy egy nap alatt minimum tíz, de akár húsz warpra is összegyűlik elég (tehát ha csak a banner elején állsz neki gyűjtögetni, akkor is simán meglesz a karakter, sőt, még esélyed van egy eidolont is összekaparni hozzá). A harcrendszer ráadásul nem kíván állandó figyelmet, jól kiépített csapattal akár automatizálhatod is, szóval a farmolás sem annyira idő és energiaigényes, mint a másik játéknál.
Vagyis, ha a Genshin tetszett, de nyitott vagy egy kicsit futurisztikusabb, elborultabb kalandra, és nem zavar a körökre osztott játékmenet, abszolút merem ajánlani a Honkai: Star Railt – nagyon jól sikerült kis játék.