Doom: The Dark Ages (2025)

Nekem nagyon bejött! Tiszta nosztalgia, abszolút OG Doom élmény, csak jobb grafikával. Pure slayer, némi secret kereséssel, nem több, de nem is kevesebb.
Ez kellett a lelkemnek a frusztráló soulslike-kok és többszázórás rpg-k után. Könnyed szórakoztató öldöklés vidám zenére. :D Imádtam!
Igaz, néhol bugos, ez okozhat fennakadást, erre más is panaszkodik, reméljük, ezt javítani fogják.
Viszont ami a pozitívum: az ellenfelek nem bullet spongék. Ha rájuk lősz vagy megütöd őket, meghalnak, nem kell félóráig lőni vagy püfölni. Az enyhe platformer részek jól vannak (végre!) megoldva. Ha át kell ugrania, átugrik, ha meg kell kapaszkodnia, megkapaszkodik. Elképesztő! ;)
A sztori velős, de kellően rövid is, nem tart hetekig kijátszani.
A fegyverek állatok, a pajzs a legkirályabb, a fejlődés pedig adva van, lehetett haladni a godlike mód felé. :D

Szomorú vagyok, hogy egy Doomra ilyen értékelést kell adnom, de ez nekem elég középkategóriás élmény volt.

A hang és vizuális design rendben van – nem kiemelkedő, de okés. Az első 17 pálya rettenetesen ugyanolyan középbarna, amiben elvesztek a démonok, így fenomenális volt 1-2-t keresni, mert be voltam zárva, de nem láttam merre vannak. A hang szintén érdekes, mert bár nem hozza a Gordon-féle ütős OST-t, azért miután megtaláltam a beállítást, hogy halljam is a hangot, már egész jó élmény volt. Elmegy egynek. Viszont nagyon szembetűnő volt, hogy amíg a zene nem futott, addig mennyire unalmas volt a játékmenet – egyszerűen csendben nincs nagy élményértéke ennek a játéknak.

Amit tudni kell a hangról, hogy sokaknak nem szól a zene (valószínű bug lesz), így is hogy beállítottam végül 100%-ra a musicot és minden mást letoltam 60%-ra, volt hogy nem indultak el a számok. Ez van, a sound design sokat számít a Doom-élménynél.

A harcrendszer rendben van. Van, létezik. Engem nem zavar, hogy újítottak és a parry-n és a shield throw-n van a hangsúly. Viszont baromi egyszerű és lassú. Elszórakoztatott, de nem kell fegyvert váltani, nem kell stratégikusan lőni, csak „rip and tear” minden kihívás nélkül. A boss fightokon pedig nevettem.

Úgy érzem, hogy az Eternal túl nehéz volt, túl sok volt másoknak, ezért a Bethesda fogta és leegyszerűsítette az egészet annyira, hogy engem kifejezetten untatott néha. Hozzáteszem a mech és a sárkányos pálya részeken át kellett magamat erőltetnem. Lehet ötletnek valahol jó volt, de a kivitelezés unalmas és felesleges. Nyomj két gombot és menj előre lassan. A sárkánnyal az üldözős „minijáték” hát a halálom mindenhol – Pókemberben is utáltam.

Az utolsó 5 pályán éreztem, hogy végre a tervezők kiélhették magukat látványban és pálya designban – hozzáteszem az openworld pályákon keresni a kulcsokat és hatszor visszasétálni ugyanarra, nem nekem való. Vannak nagyon ötletes titkok viszont, ahol mosolyogtam, hogy kell megoldani őket. Van egy-két enviromental puzzle, ami teljesen szórakoztató. A hangsúly azon van, hogy „néhány.”

Az a pár dolog, ami kellemes egyszerűen elveszik ebben a közepes, formanyomtatvány alapján készült folytatásban…

A bugok zavaróak: Minibossnál – ami lelökött a pályáról – a játék a map másik oldalára spawnolt, ezért nem tudtam megölni a miniboss, mert be volt zárva, lol. Többször fél órára megakadtam, mert nem tudtam továbbmenni bug miatt, és újra kellett kezdenem a pályákat, és ez nem egyszer fordult elő.