Diablo (1996)

1996-ban a videojáték-ipar sebességet váltott és erősen a 3D bűvöletében igyekezett jobbnál jobb programokat alkotni. Ebben az évben startolt el Tomb Raider, a Dead od Alive püfölde, a Crash Bandicoot széria és a Resident Evil zombiverme (persze tisztában vagyok vele, hogy valójában 2D-s hátterek előtt mozgó 3D karakterekről beszélünk, szóval technikailag nem teljesen 3D-s az egész, de akkor egy kisebb csodának számított). Mai szemmel nézve szinte hihetetlen, hogy ez az áttörés mit is jelenthetett, mikor mára már megszólalásig hasonlítanak a grafikai megjelenítések a fizikaiakhoz. Hol vannak már a poligon arcok, hol vannak a kidolgozatlan textúrák? Mégis, számomra sokkal meglepőbb, hogy hogyan tudott versenybe szállni az első Diablo ezek mellett a játékok mellett. Hiszen egy lassú, kimért, izometrikus dark fantasy alapokra helyezetett kalandjátékról beszélünk, ami mellőzte a látványos grafikai megoldásokat és kőkemény kihívást állított a játékosok elé.

„The sanctity of this place has been fouled”

A játék karakterek tekintetében nem halmoz el bennünket; varázsló, harcos vagy zsivány közül választhatunk. Minden karakter egyéni statisztikával és egy varázslattal kezdi a kalandot. Elsőre ez csupán a választás illúziójának tűnhet, de véleményem szerint nagyon is fontos, hogy hogyan futunk neki a programnak, annak ellenére, hogy a varázslatok és különféle tekercsek minden karakter számára elérhetővé válhatnak, csak legyen elég pontod elosztva a „mágia” tulajdonságra. Szóval, aki két kezes karddal szeretné osztani a halált, ne is nagyon számítson rá, hogy tűzgolyókat fog eregetni harc közben. Természetesen a lehetőség adott, a kérdés, hogy megéri-e.
Két különböző módon tudunk varázsolni. Rendelkezésünkre állnak egyszer használatos tekercsek, illetve megtanulható könyvek, melyek elolvasása után, már csak manára van szükségünk.
Ha viszont fegyvert ragadnánk, felszerelkezhetünk kardokkal, pajzsokkal, íjakkal és egyéb más démoni életre kioltásra alkalmas eszközökkel.
Kalandunkat a békés(nek tűnő) Tristramban fogjuk kezdeni (amiről gyerekként szentül meg voltam győződve, hogy ijesztőbb, mint a játék bármelyik más helyszíne), ahol elkölthetjük összekuporgatott aranyainkkal jobb fegyverekre és páncélokra vagy varázstekercsekre, főzetekre, információt gyűjthetünk be az itt élőktől és menedzselhetjük inventorynkat. Mivel a cuccainkat nem egy feneketlen zsákba gyűjtjük, hanem szó szerint helyet kell felszabadítani az érdekesebb dolgoknak, ha már a zsákunk tartalmaz néhány holmit.

„Fresh Meat!”

Ha készen állunk a kalandra, belépünk a játék fő helyszénéül szolgáló kastély romjai közé, és már az első pillanattól fogva érezhetjük, hogy a lakói nem éppen vendégszerető kreatúrák. Lesz itt minden, ami szem szájnak ingere: zombik, démonok, impek, csontvázak kecskeemberek és a felsorolásnak lényegében nincs is vége, változatosság és kreativitás terén nem volt hiány a fejlesztőknél. Már a legapróbb goblin is képes komoly veszélyt jelenteni, vinnyogásuk és halálhörgésük képes meghűteni a vért az ember ereiben. A hangulat elképesztően lenyűgöző. A zene egyszerűen elképesztő. Olyan mértékben képes beszippantani az embert, hogy egyszerre retteg egyre mélyebben behatolni a sötétség szívébe és mégis az orrunknál fogva rángat bennünket a kalandvágy.

„I can't use this…yet.”

A játék talán az egyik legjobb aspektusa (a hangulat mellett persze) a random-rendszere. Ugyanis minden „New Game” indítása után a program véletlenszerűen generálja a térképeket és a fegyvereket. De ha már térkép és helyszínek, e tekintetben sem fogunk unatkozni. Be fogunk járni egy csomó helyszínt, míg végül szembe találjuk magunkat a Pokol Urával, Diabloval.

„I need Mana!”

A Diablo első része nehéz, brutálisan nehéz. Persze, ma már tele van a YouTube végigjátszásokkal, meg Speedrun-okkal, de annak idején erre nem volt lehetőségünk és mindent végig kellett próbálgatnunk, hogy végre elérjük a célunkat. Ráadásul, ha úgy érezzük, hogy a világ császárai vagyunk miután Diablo kilehelte végre a lelkét, akkor nekifuthatunk ismét a megmérettetésnek. Mivel ez a random-rendszer kiválóan működik, fognak meglepetések érni, mivel vannak olyan ellenfelek, mint például a ma már kultikus Butcher, akik nem minden végigjátszás során bukkan fel.
A történetről nem beszéltem és ez nem véletlen. Annak idején csak annyi maradt meg, hogy menjünk és gyilkoljunk, de ennél sokkal több van a héttérben. Sőt, nagyon komoly sztori áll a hentelte mögött, amit megéri felkutatni és értelmezni.
A Diablo ma már kicsit megkopott, mégis addiktív játékmenettel megáldott csoda. A hangulat, a harc, a felfedezés elképesztően jó balanszban van. Egyetlen hiba, amit fel tudok róni neki, az az, hogy ha egy tömeg ront rád, képesek blokkolni a támadásid és nem tudsz kimenekülni. Hiába kattintgatsz, hiába próbálsz kihátrálni, ezt is blokkolják és ott vérzel el. Nagyon könnyű elhalálozni és egyszer elpatkoltál, akkor elpatkoltál. Nem mentettél? Az már csak a te bajod! De ez már csak ilyen, szerencsére nem egy Dark Souls kíméletlenségével rendelkezik.
Ragadjatok fegyvert és csapjátok fel varázskönyveiteket!

Úristen, meg sem tudnám saccolni hány órát beleöltünk nagybátyám Playstation I-én multiba… egy képernyőn játszottunk ketten, nem ám online külön külön…
#régiszépidők