Deltarune (2025)

Szóval eljutottunk arra a pontra, ahol a Deltarune fizetős játék lett (nem a legolcsóbb indie, de a minőséget tekintve is bőven megéri az árát, és a többi fejezet ingyenesen jár a fizető polgároknak), és elkészült kicsit több, mint a fele. Már az első két fejezet is zseniális darab volt, és bár meglehetősen sokat kellett várni köztük, mégis ez egy örömteli várakozásnak érződött. A Deltarune egyfajta anti-RPG, meglepően komplex történettel, jól kialakított harcrendszerrel (a küzdelmek főleg bullet-hell ügyességi játékként kerülnek elő, de később másféle feladatok is lesznek), ahol nemcsak lehetőség, de gyakorlatilag elvárás is, hogy ne legyünk fölöslegesen erőszakosak. Mindehhez jön a mesteri megírás, a szuper karakterrajzok, és a játékos szituációk. De jó történethez méltóan azért nem csupa móka az élet, mert a háttérben egyre sötétebb dolgok történnek, és még a főhősünk sem az, akinek látszik. Toby Fox ügyes kézzel játszik nem csak az elvárásainkkal, de a videojátékok szabályaival is, időnként zseniális fordulatokkal lepve meg minket. A fejezetek nem hosszúak, de megvan az újrajátszás lehetősége, hiszen rengeteg apró titok bújik meg a falak között, és bizony egy gonosz játékmódot is fel lehet deríteni (ami ijesztően realisztikus és nagyon hátborzongató).
A grafika nagyon jó: egyszerűbb pixelgrafika, de főleg a főhősök mozgása, arcai, reakciói tökéletesen ki vannak dolgozva, képesek drámaiak és humorosak is lenni, hol konzisztens, hol pedig épphogy széteső animációik miatt. És persze ott a zene, ami az egyik legkiválóbb munka indie fronton, nemcsak hibátlanul illeszkednek a helyzetekhez, de ügyesen adják, remixelik, újragondolják magukat.
Számomra ez a modern indie-éra egyik abszolút remekműve, alig várom a folytatást (ami remélem, nem újabb 4 év lesz azért).