Dark Souls II (2014)

A nagy közönségnek nem a kedvence a trilógia középső része. Úgy tűnik én nem tartozom ide, mert ennek a résznek köszönhetően lettem teljesen Dark Souls és From Software rajongó.
Nem egy könnyű játék, de ez már világossá vált az előző rész végig vitele alapján is. Itt azért kedvesebbek voltak a készítők és már rögtön tudtunk a tábortüzek között utazni. Majulába érve megvilágosodtam, hogy én ezzel már játszhattam a megjelenése környékén, de akkor az első Boss – t se karcoltam meg szerintem, és egy szimpla unistall – al el is volt intézve a játék. :D
Majulában imádtam bolyongani, most is hallom a zenéjét a fülemben, jó volt itt megpihenni a sok borzalom után.
Az előző részhez képest jóval szebb játékot kapunk, de egy mai szemmel nézve, e fölött is elszállt az idő, ami engem egyáltalán nem zavar.
Itt se rágtak semmit a szánkba a készítők, nincsenek nyilacskák, hogy hova is kéne menni, a szabadság ott van a kezünkben, és mi döntjük el, hogy merre is induljunk. Az ájánlott utat azért érdemes követni, mert igen sok csúnyasággal találkozhatunk, ha eltévednénk.
Voltak kisebb megtorpanásaim, de úgy igazán egyik Bossnál sem akadtam el. Sokszor a hozzájuk vezető út nehezebb volt, ha pedig kellett valami tárgy, akkor szépen grindeltem egy kicsit.
Mágusként kezdtem, aztán a a játék végére harcos mage lettem egy ultra nagykarddal, még éppen időben jöttem rá, hogy hátba is lehet szúrni az ellenfeleket. :D
A három DLC is igazán kegyetlenre sikerült, de egy kis odafigyeléssel teljesíthetők voltak. Ezek után a főellenség nem jelentett nagy kihívást.
Fantasztikus hangulatú játék!

Nekem a 2. rész is nagyon tetszett, bár úgy hallottam, a rajongók ezt szeretik a legkevésbé.

Változatos és gonoszabbnál gonoszabb pályarészek itt is megvoltak, de Majula nyugodsága végig elkísért.
A szabadság itt is adott volt, hogy melyik irányba induljunk, de az ajánlott útvonal tényleg ajánlott. :)
Harvest Valley mérgező gázaitól minél hamarabb próbáltam szabadulni.
A Gutter és Black Gulch helyek hangulatra a Dark Souls 1-ben lévő félelmetes Blighttown-ra hasonlított, innen is mihamarabb próbáltam kiszabadulni.
Drangleic Castle hatalmassága akár a játék végéhez is illett volna, de innen még több helyre kellett utazni.
Amikor eljutottam a Shrine of Amana gyönyörű vizes világába, a hatalmas vízesésekkel meg szebbnél szebb növényekkel, hamar elkezdtem itt is sietni, mert itt voltak a legbosszantóbb ellenfelek, akik távolról varázsolgattak. Illetve ha nem vigyáztam, hamar a vízbe csobbanva leltem halálomat.
És amikor eljutottam a hatalmas sárkányok birodalmába, csak tátottam a számat, ahogy röpködtek feledtem, és én is kapaszkodtam a székbe, nehogy lezuhanjak.
Memories of the Ancients részeket csak szimplán szerettem.

Nehéznek nem éreztem, nem volt elakadós, szépen grindelni kell, de nem mértéktelenül; ahol lehet, mindent átnézni titkos ládák után, és haladni előre.
Boss-ok közül a legelakadósabbnak az opcionális öreg, beteges, sánta kirányt, Vendrick-et éreztem, aki alig bírt menni is a hatalmas kardjával, de ha egyszer suhintott, akkor majdnem a földön maradtam teljesen..

Várom a 3. részt.

A gyász meg a szenvedés…
Utálom ezt a játékot, csak a Soulsborne kihívás miatt voltam hajlandó újrajátszani.
Az egyetlen Souls game ahol nem bírtam minden bosst legyőzni, hiszen olyan szinten unbalanced ez az egész rendszer, hogy még Souls veteránként is meghaladta az idegrendszerem képességeit. Mostanában játszottam ki először a Demon’s souls remaket és azt hittem, hogy az elég szemét játék, de úgy tűnik olyan rég játszottam már a DS 2-őt, hogy már megfeledkeztem a traumákról, amit ez az összetákolt nyugtatószer temető okozott.
Tudom, hogy a souls játékok lènyege, hogy felidegesítsd magad rajta, de van egy határ. A DLCkről szerintem csak szakember jelenlétében tudok beszélni.
Egyetlen pozitívum, hogy megvolt a Desert Sorceress set, és ha már az idegrendszerem tönkrement, legalább jól néztem ki közben.