Danganronpa: Trigger Happy Havoc (2010)

Személy szerint nem tudtam végigjátszani – egy kedves barátnőmnek van meg – de gameplayeket néztem, vele együtt játszottam, és már elég mélyen kezdek belekerülni a világba is, hogy sokat tudjak a Danganronpáról.
A történet egy elég klasszikus Death Game: adott egy iskola, a Hope's Peak Academy, ami különlegesen tehetséges diákokat fogad a falai közé. Ezek a fiatalok a „jövő reménységei”, így mikor a teljesen átlagos főszereplő, Makoto Naegi is idekerül (mint a „szerencsés diák”, akit véletlenszerűen sorsoltak ki), egyszerre lelkesedik, és tart a helyzettől. Azonban a megérkezése után elveszíti az eszméletét, és mikor felébred, az iskola arca megváltozott: tökéletesen zárt hely, mindenütt kamerákkal, és csak egy titokzatos – és meglehetősen vérszomjas – plüssmackó, Monokuma tájékoztatja őt és az osztálytársait, hogy odakint tragédia történt, és csak az a diák hagyhatja el a helyet és derítheti ki az igazságot, aki végrehajt egy tökéletes gyilkosságot. Aztán persze mindenki kap néhány rejtett üzenetet motivációként, és kezdődik a történet: Naegi bőrébe bújva kell felderíteni minden gyilkosságot, lebuktatni a tettest, és az osztálytársakkal együttműködve keresni a „mastermind”-ot, aki az egész mögött áll, hogy ne csak egyetlen ember menekülhessen meg.
A Danganronpa ötlete zseniális: a nyomozás nagyon szórakoztató, kezdetben elég egyszerű rejtélyeket kapunk, de idővel azért előfordulnak komplex rejtélyek, amik már rendesen megdolgoztatják az agyat. A karakterek nagyon szerethetőek, és ez is egy fontos alappillér. Nekem az egyik nagy kedvencem Byakuya lett, aki ugyan egy szörnyű természetű fiú, de egyrészt zseniálisan okos és remek manipulátor, másrészt pedig idővel azért bebizonyítja, sötétség ide vagy oda, vannak elvei, vannak céljai, és a társai mellett is képes kiállni. Még a gyilkosságok elkövetőit sem tudod igazán gyűlölni, mert általában meg lehet érteni, mi vezetett oda, és bőven többet szenvednek, mint amennyi jár nekik. Az első rész egyébként, amennyit tudok, talán a leggyengébb történetileg, de még így is nagyon leköti az embert, és nagyon játszatja magát, szóval érdemes bekészülni, hogy gyorsan le fogod darálni. Fontos még megjegyezni, hogy visual novel formátumú, szóval a játék nagy részében olvasol és esetenként CG-ket nézel: de ez nem egy átlag otoméhez hasonló interaktív, könnyed kis regény, aminél megteheted, hogy átpörgetsz érdektelenebb párbeszédeket. Itt bárhol lehet nyom, bárhol lehet valami amin elindulhatsz, szóval használj ki mindent, építsd a barátságaidat, mert good és bad ending között dönthet, hogy minden információt megszereztél-e, és hogy a társaid hogy állnak hozzád.
A sötétsége ellenére a Danganronpának nagyon komoly jellegzetessége a morbid, groteszk humor. Ebből nagyon sokat fogsz kapni, kezdve az élénk rózsaszín vértől (a cenzúra paródiája), a szélsőséges karakterdizájnokon át a kivégzésekig, és Monokuma minden megnyilvánulásáig. Gyomorforgató, ami néha lezajlik, de a tálalás annyira szürreális, hogy nem tudod igazán komolyan venni. Erre ráerősít a grafika is, ami kicsit papírmasé megjelenést ad a legtöbb figurának. Néha kicsit úgy éreztem, ezzel túlzásba is estünk, de egyben olyan tereket nyitott meg a játéknak, amiket egy komoly death game ábrázolással nem tudott volna megtenni, és elérte, hogy ne legyen extrém szinten leterhelő az egész, szóval megértem a készítők döntését emellett a stílus mellett.
A játék nem teljesen szinkronizált, de ahol megszólalnak a karakterek, ott általában a hangjáték is minőségi, mind angol, mind japán verziónál, szóval ez is egy plusz pont. Összességében nyugodt szívvel ajánlom bárkinek, aki szereti a krimit, nem borzasztja el a morbiditás, és szívesen gondolkodik.