Achievementek és Trófeák zóna

Részben a Jackie Chan-filmeken nőttem fel, mivel a ’90-es években ugyanolyan rendszerességgel vetítették itthon a tévék az akrobatikus mutatványaival folyamatosan a halállal farkasszemet néző ázsiai sztár mozijait, mint a Bud Spencer és Terence Hill filmeket.
Amikor meghallottam, hogy van egy játék, amit ezekre a közkedvelt mozgóképekre, valamint a Vampire Survivor játékmenetére alapozva készítettek el, akkor azt mondtam: ez bizony kell nekem. Zsugori ember létemre azért vártam egy leárazást, így 4,99 helyett 2,49 euróért zsebeltem be ezt a kis gyöngyszemet, és közel 26 óra kellett ahhoz, hogy az utolsó achievement is felbukkanjon a monitorom jobb alsó sarkában.
A kezdet nem volt ugyan zökkenőmentes, mivel a Vampire Survivor-től eltérően itt folyamatosan közel kell lenni az ellenfelekhez, hiszen a támadásaink ütések és rúgások kombinációjából tevődnek össze – ellentétben az inspirációs forrással, ami inkább a távolsági fegyverekre, és így a megfelelő távolság megtartására alapoz. Néhány kör kellett, amíg megszoktam ezt, de utána ráállt az agyam. Kicsit talán lassú volt a fejlődés, de összességében nagyon szórakoztató kikapcsolódást nyújtott a játék.
A Vampire Survivor-t és a Brotato-t persze nem fogja egy pörgőrúgással letaszítani a műfaj trónjának első két helyéről, de azért nyugodt szívvel felállhat a dobogó harmadik fokára.

Kicsit megszenvedtem vele, de azért sikerült megszereznem az összes teljesítményt.
Igazából senkinek sem ajánlom. Ez nem az a játék, amit élvezet kimaxolni. Nem nehéz, csak hihetetlenül unalmas. A világ nagyon üres, a nyersanyagok, és a zászlók miatt viszont fel kellett fedeznem szinte az egészet.
Ha célirányosan megyek, és csak a küldetésekre koncentrálok, akkor ez egy lényegesen rövidebb kaland lett volna, viszont az élmény valószínűleg sokkal jobb lett volna. Úgy viszont lehet, hogy ár érték arányban nem valami jó vásár a Flintlock: The Siege of Dawn.
Írtam egy nem túl hosszú értékelést a játék adatlapjára, az alapján mindenki eldöntheti, hogy megér-e egy végigjátszást a számára, vagy sem.

Az AI Limit után valami egyszerűre vágytam és a Pokoli szomszédok sorozat első két részének a felújítása egyértelműen megfelelt erre a célra. Már korábbról ismertem a sorozatot, így nagy meglepetés nem ért. Kicsit könnyítettek ugyan a játékon az eredeti epizódokhoz képest, és nem is tartalmazta az összes pályát, de egészen hosszú ideig lekötötte a figyelmemet. Talán csak az utolsó néhány pályára csökkent a kezdeti lelkesedésem.
Ami az Achievementeket illeti, itt kicsit szegényes, ötlettelen a felhozatal. Tulajdonképpen, ha valaki sikeresen végigviszi a játékot, akkor az bizony feloldja az összes teljesítményt is. Ez azért némileg csalódást keltő, mert berakhattak volna mondjuk egy „Ne vegyenek észre egyik pályán sem” meg egy „Süsd el az összes csínyt” achievementet még pluszba, hogy kicsit megdolgoztassák az embert. Végül is a játék kis dózisokban még mindig nagyon szórakoztató, így annyira nem bánom a dolgot.

Viszont kicsit elszomorít, hogy az achievementek miatt pontosan lehet tudni, hogy ezt a szórakoztató és viszonylag rövid játékot is csak a játékosok alig egynegyedének sikerült abszolválnia.

Nem kis meló volt. Háromszor kellett végigjátszanom, hogy minden meglegyen, ebből az első kettőt tényleg nagyon élveztem. A NG++ alkalmával viszont már inkább csak célirányosan rohantam a Boss-okhoz, akik szépen megerősödtek a végső runra, vagyis inkább én nem tudtam már túlfejlődni őket megfelelően.
Továbbra is tartom, hogy ez egy nagyon jó játék, baráti áron. Én nem bántam meg a ráfordított időt, sem pedig a rákiadott pénzt.

Inspiráló :D

Karácsonykor extra hangulata van egy ilyen achievement feloldásának, ráadásul pontosan 80 éves évfordulója van az Ardenneki offenzívának!