Építsd fel a legszebb görög város, Santorini jellegzetes kupolás házait!
A Santorini komoly stratégiai mélységeket is rejtő, mégis szórakoztató családi társasjáték.
A Santorini szabályai olyan egyszerűek, hogy már egy általános iskolás is könnyen megérti őket, de mégis elég… [tovább]
 | Santorini: Pantheon Edition | 2024 |
Ez itt kérem egy absztrakt játék. Abban az értelemben, mint a sakk és társai: nincs szerencse, nincs rejtett információ, nincs blöff, semmi, csak két elme komoly párbaja.
Szerencsére sokkal szórakoztatóbb azoknál.
Nem, ezzel nem a sakknak szólok be, különlegesen összetett és komoly játék az, csak sajnos kezdőknek nem feltétlenül annyira szórakoztató. A Santorini több fázisban hat: először az ember szívesen ül le mellé a dekoratív elemek miatt. Aztán ott marad, mert a rendkívül egyszerű szabályokból igen érdekes stratégiai lehetőségek tárháza nyílik. Aztán, amikor már úgy érzi, eléggé felkészült rá, jöhetnek az istenkártyák is a játékba, amelyek mind megbolondítják a lehetőségeinket és céljainkat, ráadásul két szinten (van kezdőknek ajánlott és haladó készlet is). Rendkívül addiktív anyag ez. :)
Nem rossz, de ebben a sakkozós kategóriában sokkal inkább a Hive jön be.
ÉN annyira akartam szeretni, de ez nem az én játékom.
A Santorini lényege, hogy építeni kell épületeket, és fel kell menni a harmadik emeletére, de azelőtt, mielőtt az ellenfél lezárná azt.
Alapvetően nem nagyon tetszik a teljesen absztrakt társasjáték, mert nekem az valahogy olyen nyers, és furcsa érzés. Azóta már sok abrasztk játékkal játszottam, kezdtem oldódni, az Azul, Sagrada nagy kedvencemmé vált, és úgy éreztem, jó, akkor majd ez is tetszeni fog, így fejjel előre ugrottam bele a Santorini világába.
A Santorini viszont olyan absztrakt játék, amiben nincs (vagy egy idő után maximum az Istenkártyák a játék elején) szerencse, és emiatt eléggé nyomasztott is az egész játék. Olyan matekos érzésem volt, hogyha valami nem sikerült, akkor nem jól terveztem előre, nem jót léptem, nem számoltam rá, az én hibám, hogy nem ismerem azt és azt és amazt a stratégiát. Még ha sikerült is valamit jól csinálnom, olyan matekpélda érzésem volt, ami nem esett jól, főleg mert emellett azt is éreztem, hogy nagyon konfrontatív is: igen, a másik alá kell tennem, nekem kell lennem a jobbnak, és igenis ki kell csesznem a másikkal. *sóhaj* Ettől a játéktól még ha békés meccs is volt, csak ideges lettem.
Ami még furcsa érzés volt, hogy az Istenkártyák nagyon balaszolatlannak érződtek. Nem, nem mondom, hogy mindig a másiké az erősebb, inkább azt, hogy voltak igazán OP lapok közöttük, ami szerintem instant win (vagy külön stratégia kell, hogy ne az legyen). Emellett szerintem kihasználni a képességeket nem könnyű, én sokszor pislogtam csak, hogy ezt amúgy hogy használjam (és kevés számú játékból az is látszik, hogy általában nem is használja túl gyakran az ember).
Maga a játék elemei zseniálisak: a rajzolás nagyon tetszetős, rajzfimes, de mégis olyan karakteres, nagyon szép (de talán ez a konfrontációhoz nem feltétlen illik szerintem. Vagy hát furcsa). Az épületek elemei jó, látványos, nagyon szép az asztalkép is.
Nekem ez a játék nagyon nem jött be, de azért, mert a szerencsefaktor nélküli absztrakt, és így számomra nem volt jó érzés játszani. Ez nema játék hibája, nagyon jó játék, de nem nekem.
