Rule of Rose (2006)

Ez a játék egyszerre elborzasztó és egyszerre gyönyörű! De ne rohanjunk annyira.
A Rule of Rose sok tekintetben mestermű és egyben ki is érdemelte az általam kreált titulust, az „eldobomahajamettőlarakásszervestrágyától” (igen, ezt így egyen)

Mestermű, mert:
…messze meghaladt a korát. A történet (mint a legjobbak) több rétegben működik. A felszínen adva van egy gyerekekkel benépesített Zeppelin (néha kastély) a maguk szabályaival és „működő” rendjükkel. Ebbe a kis társadalomba csöppenünk bele Jenniferrel, aki kénytelen betartani az uralkodó szabályait és minden hónapban teljesíteni elvárásait. Ezeknek teljesítésére lesz egy kutyánk, aki nem csak a felszedhető cukorkák és fegyverek felkutatásában, hanem a küldetések végrehajtásában lesz elengedhetetlen társunk.
Ez a felszín, azonban ez alatt számtalan rettentően komoly témát boncolgat, olyanokat, mint: gyermekbántalmazás, molesztálás, leszbikusság, gyermekszerelmek, traumák. A zene lenyűgöző. A legtöbb dallam hegedűn szólal meg, ami egyszerre tud feszült és nyugalmat árasztó lenni. Nem utolsó sorban eléggé fülbemászó is, mert a játék után többször is meghallgattam a soundtrack-eket. A látványvilág lenyűgöző, változatos, a helyszínek lehangolóak és komorak. A ellenfelek már-már silent hilli groteszkséggel bírnak. Értem ez alatt főként a sellő főellenfelet (aki látta, érti), amitől a mai napig borsódzik a hátam. És ha már harcok…

„Eldobomahajamettőlarakásszervestrágyától” mert:
…az irányítás egy kín szenvedés. Azt még lenyelem, hogy Jennifer harc közben annyi hasznos, mint kánikulában a hősugárzó (erre még az is rátesz egy lapáttal, hogy ijedtében eltakarja a szemét), de az már kiveri a biztosítékot, hogy egy szimpla kanyar bevétele is kihívás számára. Minden szöszmöszben fennakad, ami menekülés közben irtó jól jön (gúnytól csöpögő irónia). Legyűrni egy egyszerű ellenfelet meg… pffff… persze erre még az is rájön, hogy szűk térbe dob be a játék egy rakás ellenféllel időnként (főként a malacos küldetésben).
Akkor ott van még a mentési rendszer, ami sajnos nem muzsikál valami fényesen. Sokszor rettenetesen messze vannak egymástól a mentési pontok, amit a térkép még felderítésük után se jelez, szóval ha megfeledkeztél az egyik hollétéről, akkor azt csak magadnak köszönheted.
És a kötelező bugokról se feledkezzünk meg, amik képesek megkeseríteni a végigjátszást. Ezek miatt a dolgok miatt simán megértem, hogy valaki félbe hagyja a játékot, mert nekem is második nekifutásra sikerült csak végigjátszanom.

És ti jó ég, mekkora hiba lett volna félbehagyni.

A Punchline-nak sajnos beletört a bicskája ebben a játékba. De nem a fent említett negatívumok miatt, hanem a játék témája verte ki a biztosítékot sokaknál. Nem könnyű megemészteni a történetet, rettentően nyomasztó és groteszk helyenként. Kell hozzá gyomor (és nem a szörnyek miatt). Mégis megéri végigjátszani, mert ilyen játék nincs másik (ha van, akkor ide nekem azonnal),