Overlord (2007)

Az Overlordot félezer évvel ezelőtt kezdtem először el, az évek alatt háromszor is nekiestem, és mindháromszor ragequittel távoztam. Ez nem az a játék, amiben minden megoldható azzal, ha az ember mindennek fejjel megy neki.
Kezdjük ott, hogy az alapsztori és a világ haláli, még csak titkot sem csinálnak abból, hogy ez egy Gyűrűk ura paródia. Viszont itt Sauronként lejthetünk végig a tájon, borogathatjuk fel az undorítóan boldog emberek hétköznapjait, és terjeszthetjük gonosz birodalmunk határait. Mindezt nem magunk tesszük, hanem delegálunk, mert a nagy hatalmúak ezt teszik.
Az irányítás bár papíron egyszerűen hangzik, a mesteri szintű elsajátításához idő kell. Szerencsére a játék nagyon jól adagolja a nehézséget, a kihívások mindig annyira bonyolultak, amennyivel a játékos éppen meg tud birkózni. Az új feladványok ügyesen követik egymást, apránként, hogy amikor a pálya végi boss-ra kerüljön a sor, az ember mindig tudja, hogy az éppen keze ügyében lévő eszköz mire szolgál, hogyan működik, és ő maga hogyan tudja működtetni. Ilyenek pedig minden pályán vannak, a készítők kreativitására nem lehet panasz.
Végezetül csak ki kell emelnem a minionokat, ezeket a gonosz kis dögöket, a hülye dumájukkal, és a még hülyébb öltözködési szokásaikkal. Néhány szövegük végérvényesen beleégett az agyamba, és én ezt nem is bánom.
Ja, és egy bizonyos Rhianna Pratchett írta az egészet.