Hotline Miami (2012)

Jó kis ész nélküli zúzás… lehetne, ha nem kellene folyamatosan gondolkozni benne. Egy retro stílusú ultrabrutális akciójátékról van tehát szó, amely ráadásul igen csak próbára teszi az ember észbéli képességeit az egyre szürreálisabb történettel. És mindezt úgy, hogy a játék fő része egyenes és teljesen érthető, a sztori bogzolja szét az ember agyát, de rendesen. És amikor már azt hiszed, hogy érted, akkor a játék tol egy „Ám ez még mind semmi!”-t, és megint fáj a fejünk. Jó, aztán egy hét után leesett, hogy konkrétan a sztori a jó öreg „cactus” munkája, így meg már tökéletesen értem, hogy miért nem értem.
Szóval a történet kisebb elemekben van bemutatva, a játék pedig rövid ugyan, de nehéz. A grafika szerintem nagyon jó lett. Pixeles, de a világának brutalitásának minden eleme hibátlanul játszik rajta, az egész nagy mészárlás minden apró eleme, belezése, véres megnyilvánulása remek részletességgel bemutatható a képeken, de minimalizmusa miatt mégsem lesz igazán undorító. A zene jó, feszült, kemény, hangulatos, illik mind a játékhoz, mind a bemutatott korhoz.
A játék maga fenomenális. A feladatunk mindössze annyi a pályarészeken, hogy behatoljunk a maffia „erődítményeibe”, és helyretegyük a bent tartózkodó prominens alvilági úriembereket. Ez nem könnyű, szó szerint azért, mert ők sokan vannak, mi meg egyedül. A főhős egy finomabb fújásba belehal, a rosszfiúk néha simán kibírják, ha egy egész tárat beléjük lövünk. A játékban jellemzően üres kézzel indulunk, a rosszak fegyvereit kell elvennünk, amikből akad közelharci (ezek csendesek) és lőfegyver (amik viszont hangosak, így az ellenfelek meghallják, ha akciózunk valahol). Utóbbiakból van sörétes meg sorozatlövő, az utóbbi igazából sokkal bénább, mint amilyennek hangzik, főleg a hangtompítós uzi iszonyat pontatlan. Azt persze nekünk kell eldönteni, mit csinálunk. Akár megtehetjük, hogy berontunk a gazfickók közé és semmivel sem törődve lesomjuk őket a bézbózütővel. De sokszor jobb, ha kivárjuk az alkalmas pillanatot, de olyan szituáció is van, ahol a megoldhatatlan helyzetet azzal alakíthatjuk nekünk kedvezővé, hogy nem támadunk, de felhívjuk magunkra a figyelmet. Szóval a hangulat nagyon tuti, a játék piszok szórakoztató, a történet pedig jól hozzáad az őrülethez. Személy szerint kiválóan el voltam vele, és szívesen szenvedtem végig a pokolian nehéz részeket is… mert ha meghalunk, mindig az egész pályarészt kezdhetjük elölről, ami akkor nagyon jó, amikor vért izzadva kiirtunk mindenkit, és az utolsó, 100%-os lőhelyzetben lévő maffiózó a halála előtt 0,00001 másodperccel még tud lőni… és ezt nem lehet kivédeni sem.
Vannak benne kisebb hibák, főleg az, hogy néha a rosszak egyszerűen ignorálják, hogy fejbe lettek csapva akár egy ajtóval, akár egy erősebb pajszerral, és ilyenkor tuti, hogy mi húzzuk a rövidebbet, nincs idő korrigálni. De ez azért ritka, annyira nem ront a dolgokon.
Mindenkinek, aki jó kis kihívás kereteken belül akar egy kicsit finoman őrjöngeni és durván káromkodni.