Gods (1991)

Ez amolyan gyors kis nosztalgiakör volt. Tipikusan az a játék, amibe bele kell rázódni. Mert nyüzsgő és zsúfolt a képi világa, mert nehézkés karaktert irányítunk, mert az ellenfelek szokatlanul gyorsan leszámolnak velünk és ráadásul tele van aljas csapdákkal, amiket néhol be is kell tanulni. De ha sikerül, akkor elég profi alkotás, ami leizzasztja az embert, amivel meg kell dolgozni. A „logikai” feladatok persze nem nagy dolgok, az ember vagy türelmesen piszkálja a kapcsolókat, vagy egyszerűen csak begyűjti a cuccokat és örül, amikor megtalálja, hogy hol tűnnek el (mondjuk itt jegyzem meg, hogy 4 tárgynak van hely a zsebben, de a főhős az aktív eszközt ledobja… ennek mi értelme?). Aztán amikor már Gods-szakértő a játékos, akkor végigsöpör rajta, és a végén már azon szomorkodik, hogy miért ilyen rövid…

Sokáig ezzel sem haladtunk semerre – mi elég fiatalon kezdtük ezt az egészet, apukám az egyetemen tanított, és nyáron mindig hazahozta az egyik gépet –, de nagyon szerettem a hangulatát, különös kis világa van.