Ghost Castle – Kaland a szellemkastélyban (1970)

Gyerekkoromban meg voltam őrülve érte, hogy kaphassak egy ilyet. Annyira menőnek nézett ki a kastély a ’90-es években, és hogy 3D-s! (húha!) és még egy műanyag koponya is volt hozzá, wáóó! Csak jó lehet, nem?
Hát nem.
2012 szilveszterén, már enyhén pihent aggyal volt szerencsém kipróbálni, és azt kell hogy mondjam, rettenetesen unalmas volt.
Childhood ruined.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban valamikor játszottunk vele (osztálytársnál, születésnapi zsúron), nekem nem volt meg (valamiért olyan nagyon nem is vágytam rá, talán mert nem annyira fogott meg ez a kísértetkastélyos fröccsöntött-horror világ).
Akkor, a 90-es évek derekán – egyrészt mert még gyerekek voltunk, másrészt, mert akkoriban még a hazai társasjáték-kínálat meglehetősen szegényes volt – hatalmas nagy élménynek számított, hogy egy 3 dimenziós, felépített házban bolyonghatunk, van egy koponya (ami már akkor is csalódást okozott, mivel sötétben nem játszik senki, világosban meg nem foszforeszkált, így a TV-reklámhoz képest közel sem hozta azt az élményt), meg mechanikus csapdák, amik elkaphatnak, woooowww….!
…de mai szemmel megnézve, ennek a játéknak a menete a faék egyszerűségű „dobok-lépek” mechanikát követi (OK, ez esetben a dobást egy pörgettyű váltja fel, „nagy cucc”…), amit egyedül a felül bedobott koponya tesz némileg izgalmasabbá, továbbá annak a randomitása, hogy merre fog kijönni a belső rendszerből, és melyik csapdát hozza működésbe. Ha a színes-szagos-habos külső mázat lehántjuk róla, akkor ennek a szavatossága meglehetősen rövid lejáratú – mondom, mai szemmel nézve! A maga korában azért tényleg jobban megállta a helyét.

Egyszerű társas, de nagyon ötletes. Bevallom még így felnőtt fejjel is élveztem vele játszani, gyerekként pedig biztos imádtam volna.

Nagyon szerettem vele gyerekként játszani, még akkor is, mikor már rájöttem, hogyan lehet irányítani a koponyát. Onnantól az volt a poén, hogy szívattuk egymást unokatesómmal, hogy ki tudja direkt kilökni a másikat. :D
Most, hogy a gyerekeim belenőttek, újra előkerült és nagyon vicces nézni, ahogy izgulnak, hova gurul a koponya. :)
Ami bosszantott akkor is és most is, hogy néha idegesítően sokáig tud rajta maradni az emberkén a maszk (pedig van bőven lehetőség lepörgetni, de a szerencse olykor mégis nagyon elkerülhet valakit) és sokáig toporoghatunk egyhelyben. (Persze közben kilökhetünk mást, meg jó dobással hamar behozható, de na…)Viszont a nagyobbik ezt cukin kezelte : ő volt elöl a lépcsőnél szabadon , mi a középsővel lemaradva maszkban az előző teremben. Erre közölte, hogy ne aggódjunk, majd ő előre megy és elűzi a szellemet és megment minket. :)
Egy másik gyerekkori bosszúságom, hogy legfőképp a világító koponyával reklámozták, ami a dobozon is hangsúlyt kap, mindez roppant csábító (az én gyerekeimnek is), de a valóságban ez leginkább csak halványan foszforeszkáló derengés. Viszont sötétben a táblát nem látod, világosban meg a koponya nem világít…:(
De ezektől eltekintve egy jópofa lépegetős társas. :)

Gyermekkori barátnőmnek volt meg, anno sokat játszottunk vele. Jó játék.

Barátnőmnek volt meg ez a társas. Nyaranta, mikor náluk nyaraltam, rengeteget játszottunk vele. Szerencsére még most is meg van neki, lassan belenőnek a gyerekei is. Talán egyszer együtt játszanak majd rajta az én gyerekeimmel.