Tony Tough and the Night of Roasted Moths (1997)

A régi cuccok közt találtam, nem is emlékeztem rá. Talán nem is meglepő. A Tony Tough ugyanis 1997-ben jött ki, abban a szomorú időben, amikor abszolút senkit sem érdekelt a point-and-click kalandok műfaja. Azt mondjuk tegyük hozzá, hogy nem Tóni cimboránk váltotta volna meg a zsánert, de azért egy igen érdekes alkotás készült. A játék olasz, de angol változat is készült hozzá, és 2010-es években még a Steamre is felkerült egy kicsit modernizálva, de ott sem igazán aratott osztatlan sikert. Pedig a szándék éppen megvolt benne. A készítők tisztességes munkát végeztek, rengeteg ökörséget tettek a műbe, és kifejezetten választékos grafikai beállításai voltak, amik a rajzstílust is befolyásolták (a játék konkrétan elérhető szépia-színezéssel is). Maga a grafika egyébként szép, aranyos, noha nem kiemelkedő. A hangokkal már nagyobb gond van, mert ezek miatt tart egy darabig belerázódni a kalandba. Mert első hallásra a főhős hangja idegesítő (szó se róla, tökéletesen megy hozzá, de akkor is), de sok effekt is elég gáz… de szerintem nemhogy megszokni, de megszeretni is meg lehet.
A történet elég gyerekes, de jó. Érdekes, de az elején van egy 5-6 képernyős szekvencia, amit majdhogynem tutorialnak éreztem, ott még könnyű a dolgunk, utána már nem annyira. A játék humora meg nagyon beteges, de mindemellé kifejezetten egyedi is. A párbeszédek hosszúak és okosak, és egy érdekes jellemző, hogy gyakorta minden ok és átmenet nélkül tudományos értekezésbe kezdenek teljesen random témákban.
Na de maga a játék… Hát főleg itt van vele a gond, mert a feladatok, amiket meg kell oldanunk, tökéletes őrületek. Eddig, ha megkérdezték volna, melyiket tartom a legelvetemültebb kalandjáték feladatnak, nem biztos, hogy rendesen tudnék válaszolni, de talán a Discworld hírhedt spoiler puzzle-jét mondanám. Na, akárhogy is, ez a játék keményen felültromfolja. Nem egy adott puzzle, az egész játék. Minden, egyes, feladat… Az írók eszméletlen kreatívak voltak, ám mindez azt jelenti, hogy a játék leírás nélkül gyakorlatilag játszhatatlan. A megoldások teljesen kretének, és egy rajzfilmben eszméletlen jó humorforrások lennének. De úgy, hogy neked kell kitalálni, már erős túlzás… Ráadásul gyakori, hogy egy-egy szituációt teljesen kifordítottan kell megoldani, amire meg semmilyen utalást nem kap a játékos. És persze van benne Easy meg Hard Mode, de egy kiskora óta ilyeneken szocializálódott valaki aligha fogja a könnyített változattal égetni magát. Főleg, mert utólagos utánanézésnél meggyőződésem, hogy az Easy mode egyszerűen csak kivág egy csomó történetrészt, ami miatt meg sótlan lesz az egész.
Lehet-e ma ajánlani ezt a játékot? Jó kérdés. Az egyedi észjárás, a kretén humor kifejezetten egy időtálló művet eredményeznének, ráadásul akárhogy is nézzük, Valerio Massari még lát fantáziát a karakterben, hiszen takaréklángon ugyan, de folyik egy harmadik rész (egy valódi folytatás) készítése. Ugyanakkor a kézben tarthatatlan játékmenet sokat ront az élményen.