Minos: Dawn of the Bronze Age (2024)

A görög szigetvilág és azon belül is Kréta szerelmeseként nem tudtam ellenállni a Minos című játéknak. Hogy aztán mennyire adta vissza a krétai hangulatot, arról később…
A dobozt megemelve már érezni lehetett, hogy nem sajnálták belőle az anyagot, kibontva pedig látható lett, hogy a minőséget sem. Az alkatrészek kiválóak, a táblakép impozáns és kifejezetten szép. A mérete kér egy nagyobb asztalt, de ennek köszönhetően semmi zsúfoltság nincs rajta, minden könnyen átlátható – pedig van rajta akcióhely elég.
A szabálykönyv ír négy fordulóról és hatvan szimbólumról – az egyik kevésnek, a másik túl soknak tűnik elsőre. Aztán elkezdve a játékot kiderül, hogy a négy forduló egy kétszemélyes játék során simán eltarthat másfél-két óráig is. Ezalatt pedig mennyi döntési lehetőséget kapunk… Mindjárt ott van a dobókocka-használat: ha magas értékűeket választunk, az egyik akcióhelyen nyerhetünk, de egy másikon szinte biztosan bukunk, és fordítva.
A döntési lehetőségek a továbbiakban is bőséggel adottak, ha nem jön be az A-tervünk, lazán átállhatunk egy B-re, vagy akár C-re is, annyi módon szerezhetünk győzelmi pontokat.
Mindezt közvetlen konfrontáció nélkül tehetjük meg, játékosok közti interakció sem sok van – legfeljebb annyi, hogy egy adott területre valaki más korábban lerak egy építményt, így onnan kiszorulunk. Alapvetően békés játék, nem piszkálgatjuk a többieket.
Két végigjátszás után úgy gondolom, hogy az újrajátszhatósága jó, köszönhetően a moduláris elemeknek és a kártyáknak, a dobókockák nyújtotta szerencsefaktornak, illetve a döntési lehetőségek nagy számának.
Jutalmaz is, bőségesen tud győzelmi pontokat adni, ugyanakkor kiegyenlítettnek éreztük, a negyedik forduló végi értékelésig nem látszott, hogy kié lesz Knósszosz.
Ketten próbálkoztunk eddig vele, valószínűleg hárman játszva még kiegyenlítettebb. Négy játékossal érzésem szerint jó eséllyel belassulhat annyira, hogy a játékélmény kárára mehet – de erről egyelőre közvetlen tapasztalatom nincs.
És akkor a görög-érzésről. Nos, szerintem ebből semmi nem jön át. A térképre a világ bármely pontját rárajzolhatták volna, bármely kor szimbólumaival; a játéktábla inkább díszlet, eszköz, mert valamin mégis kell le kell játszani. Ebből a szempontból számomra kicsit a Century: Fűszerút köszönt vissza. Utóbbiban is csak a grafikai elemek emlékeztetnek rá, hogy kinek a szerepébe bújva játszom; nem azt számolom, hogy hány kurkumát tudok sáfrányra vagy kardamomra váltani, hanem hogy mennyi sárga kockából mennyi piros, zöld, vagy barna jöhet ki.
A Minos szerintem egy pompás játék. A rengeteg szimbólum használata miatt eleinte gyakran fel kell lapozni a szabálykönyvet a játékmenet alatt is, pontosítások végett; emiatt az első néhány játékmenet nehézkesnek tűnhet. De megéri a fáradozást, mert kifejezetten jó játékélményt ad. A társasjátékok világával most ismerkedőknek óvatosabban ajánlanám, mert meglehetősen összetett, de akinek van rá lehetősége, érdemes kipróbálni.
Bennünket „megvett”, terveink szerint sokszor fog asztalra kerülni.