Death Stranding 2: On The Beach (2025)

A platinatrófea még mindig megszerzés alatt áll, eddig szépen haladtam vele, most félreteszem egy kicsit, viszont bőven itt az ideje értékelést írni, mert egy hete kb. hogy a végére értem ennek a csodának.
Azzal kezdeném, hogy az első rész életem egyik legmeghatározóbb játéka volt így nem is lehetett kérdés, hogy a második részt elő fogom rendelni. Azért picit bennem volt a félsz, hogy vajon mennyire sikerül majd megugrani az első játék szintjét, viszont nyilván elvártam, hogy ne csak megüsse azt a szintet, hanem szárnyalja is túl, ami hihetetlen, de sikerült. Nem is kicsit.
Egyrészt a történet közvetlen folytatása az előzőnek, ami egyébként önmagában is megállta a helyét, le volt zárva stb. Ennek ellenére az On the Beach története nem érződött feleslegesnek, gyönyörűen kiegészítette az előzményt. Kifejezetten tetszett, hogy míg a 2019-es Death Stranding inkább volt egy magányos játék, nagyon minimális interakció volt az NPC-kkel, addig a második részben Sam mellé konkrétan egy egész csapat kerül, akik végigkísérnek az utunkon. Persze a hordárkodás továbbra is egyszemélyes feladat, de még itt is sikerült egy egészen mini útitársat kapni, aminek amúgy először nem örültem, de aztán nagyon megszerettem azt a karaktert is.
Maga a történet egyébként sokszor elég tragikus, tele veszteséggel és gyásszal, illetve annak a feldolgozásával. Közben mégis ott van mindig egy halvány reménysugár. A vége azért fájt és még az is eszembe jutott, hogy itt létre kéne hozni egy listát tele olyan játékokkal, amik érzelmileg traumatizáltak. Ez a játék biztosan rákerülne. Sokszor egyébként le sem tagadhatná, hogy japán készítő munkája, mert néha nagyon weird volt. Főleg a végén állapítottam meg párszor, hogy oké, ennél furább már nem tud lenni, aztán Kojima, amolyan fogd meg a söröm módon, csak rátett még egy lapáttal. Egészen egyedi élmény volt megint és emlékezetes, az biztos.
Játékmenetben rengeteget fejlődött a második rész. Az alapok ugyanazok, de van jó néhány dolog, amitől kifejezetten „könnyebb” lett az első résznél. Pl. a járművek jobban megbirkóznak a különböző tereppel, szóval nagyon nincs olyan rész, ahova ne lehetne elmenni az off roader pickuppal vagy tri-cruserrel. Sőt a játék egy pontján kapunk egy coffin boardnak nevezett „járművet” (kb. mintha egy levegőben úszó szörfdeszka lenne), amivel aztán tényleg jelentősen könnyebbé válik a mindenfajta terepen történő közlekedés.
Maga a világ is sokkal élőbb, nem olyan kihalt. Egyrészt megjelennek állatok is, aminek egészen addig örülsz, amíg nem a járműved kerekei által szeretne öngyilkos lenni az összes (true story). Illetve itt már nem csak utakat, hanem monorailt is lehet építeni, ami bizonyos városokat és bányákat köt össze és amikor kész van egy szakasz, akkor magatól is megindul a közlekedés és mindig nagyon jó érzés megpillantani egy-egy ilyen „járatot”. A másik, ami nagyon tetszett, hogy egy idő után felbukkannak más NPC hordárok is, akik kettesével járják a vidéket és jóval többen vannak, mint az első részben.
Amiről még szót kell ejtenem, az a grafika. Ez a játék olyan szinten gyönyörű, hogy még a sokadik óra után is le tudott nyűgözni. Ennél többet nem is fűznék hozzá.

Szóval összességében: nem csalódtam és pont annyira imádtam, mint az első részt. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy legalább egyszer adjon esélyt ennek a játéksorozatnak (persze szigorúan csak az első résszel kezdve), mert nem mindennapi élmény.

125 óra után eljutottam a Death Stranding 2 végére, és nehezen találom a szavakat erre a felejthetetlen élményre is. Az első rész nekem a magány terápiautazása volt, ami azt üzente: nem vagy egyedül.
A második rész emellett behúzta a gyász lélektanát, és azt üzente: sosem maradsz egyedül.
Mindezt persze egy eszement zseniálisan továbbgondolt, érzelemgazdag sztoriba ültetve, giga költségvetésű filmes produkciókat zárójelbe rakó átvezetőkkel, büntető csúcsvizualitással és atmoszférával, elképesztő castinggal megtámogatva (Troy Baker-nek a legjobb alakításért egy TGA díjat azonnal). Na és persze ott vannak a gyönyörűen megformált karakterek, akik mind-mind kaptak érdemi jelentőségtöbbletet, háttérmúltat és akiket örökre a szívembe zártam. „Death can't tear us apart!”
Az eszményi zenei válogatásról nem is beszélve. Az első részből ismert Silent Poets örök kedvenc, de a trailer-ben is eszméletlen gyönyörűen szóló To the Wilder, vagy az intro-ban felcsendülő Minus Sixty One, Rainy-nek a sztori témája, vagy a klasszikus Raindrops Keep Falling On My Head azóta is napi szinten szólnak nálam, és felkerültek a csúcs favoritok közé.
Akárcsak az előző, egy speciálisan meghatározó művészeti csodavízió Kojima mester elméjéből, amit úgyszintén sok szempontból nem feltétlen érteni, hanem sokkal inkább érezni kell! A stáblista közbeni jelenet pedig feldob egy esetleges folytatást, amire már most őrülten várnék!

Ja igen, és milyen játékként? Mert ugye ezt is meg kell említeni. Úgy gondolom az eddig beleinvesztált idő magáért beszél. Hihetetlenül élem az építkezést, a taktikázásokat, a menedzselést, a combatot, a lopakodást, hogy minden egyes megtett méterben odafigyelek magamra, a szállítmányra, a kapcsolatokra. Fluidabb lett sok szempontból a komplett gameplay, ám ahogyan az első, ez a rész szintén türelemre sarkall. Plusz egyszerűen felemelő érzés tud lenni mikor egy építménnyel, egy útszakasszal (vagy azok javításához, fejlesztéséhez) hozzájárulok, hogy másoknak is segítsek, ők pedig hálaként szórják a like-okat.
Van is még tennivaló bőven a platináig, úgyhogy: Keep on, keeping on!

A Death Stranding 2: On the Beach közel úgy idézte meg bennem az ambivalens szeret-nem szeret érzelmeket, mint az első. Rengeteg problémám van a történetmesélői megoldásaival, a karakteríveivel, a párbeszédeivel, ugyanakkor továbbra is roppant érdekesnek tartom a világot. A második rész egy jobban megírt történet, de még mindig tele van hibával. Még mindig túl giccses, teátrális és igazából nem tudja valóban jól kommunikálni azt, amiről beszélni akar, amellett, hogy művészi akar lenni, de csak mesterkélt tud lenni. Ennek ellenére be tud rántani a története, meg tudja magát kedveltetni. Pont azért, mert furcsa. A játék aspektusa viszont továbbra is rendkívül szórakoztató és meditatív, ami a soulslike műfaj burjánzása okán is egy üdítő élmény. Maga a játékmenet és -mechanika nagyjából ugyanaz maradt. Itt-ott bővült, jobb lett, kiforrottabb lett, amit kiváló vizuális prezentáció és a zenei aláfestések még kellemesebbé tesznek. A Death Stranding 2 egy jó és okos játék, de valóban nem mainstream.

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2025/07/25/stranding-2-on-the…